Kedves Barátaim!
Egy kiváló délvidéki magyar kultúraközvetítőre emlékezünk a mai este. Szilágyi Károly (1940–2022) alakját szeretném felidézni, akinek ma este személyesen kellene átvennie a Jean Monnet-emlékérmet. 1989 végén vetette papírra a következőket: „Mindeddig szilárd meggyőződésem volt, hogy soknemzetiségű közösségünkben a tolerancia a kulcsfogalma a normális együttélésnek.
Ezzel a meggyőződésemmel most sincs baj, legfeljebb hangosabban kívánkozik a tolerancia mellé a kölcsönös jelző. Mert mostanában mintha egyre inkább csak a nemzetiségiekre volna kötelező a türelmesség. És miközben mi tolerálunk, egyre hangosabban hallatják a hangjukat a különféle oldalvizeken érkezett rontó emberkék, megpróbálnak kiskorúsítani bennünket, gátlástalanul nyilatkozgatnak a nevünkben (és helyettünk), kisebbségi komplexust sulykolnak belénk, és úgy szeretnének nemzetiségi politikát csinálni, hogy abba lehetőleg minél kevesebbet szóljunk bele.” Később így folytatja: „Úgy vagyok magyar, hogy jugoszláviai (figyelem: nem jugoszláv!) vagyok, állampolgárként – születésemnél és származásomnál fogva – ennek az országnak, a jugoszláv valóságnak vagyok integráns része, ugyanakkor magánemberként, gondolkodó emberként a jugoszláv szellemi életnek is, meg – nemzeti hovatartozásomnál és anyanyelvemnél fogva – a magyarországi szellemi életnek is (…) Én itt születtem, itt vagyok otthon, nekem itt megadatott anyanyelvemen tanulni, engem senki sem bántott a magyarságomért, én jól megvagyok a szerb szomszédaimmal, és sem a munkahelyemen, sem a magánéletemben nem éreztem különösebb hátrányát annak, hogy magyar vagyok. Ami tehertételt – objektíve – jelent, a kisebbség/nemzetiségi sors, azért egyrészt a délszláv népek, másrészt az anyaország kultúrájában való gyakori megmártózással kárpótolom magam.” Azt hiszem, a Charta XXI Mozgalom céljaival igazán egybecsengő gondolatokat hallottunk.
Drága Karcsi barátom, akinek a lelke bizonyára itt lebeg most is e teremben!
Te, a mindig szerény és jó kedélyű Szilágyi Károly valóban méltó vagy a dicséretre. Mariborban születtél, szlovén anya és bácskai magyar apa gyermekeként, 82 évvel ezelőtt. Mozdonyvezető édesapád méltatlan meghurcolása után reád szakadt a családfenntartás kényszere, így pedagógusi és magyar–szerbhorvát szakos bölcsész végzettséggel az Újvidéki Rádió alkalmazott kezdő újságíróként. Sokat köszönhetsz a rádiónak: a pallérozott magyar beszédedet olyan mesterek csiszolták, mint Ágoston Mihály tanár úr, vagy esetenként Deme László, Benczédi József és Grétsy László, idősebb kollégáktól elsajátíthattad a szövegből való építkezés fortélyait, munkád során beutazhattad az egykori Jugoszlávia minden szegletét, Gion Nándor vezetése alatt pedig a nagy szerkesztési szabadságot és az azzal járó felelősséget kaptad. Mindeközben kialakulhatott a rálátásod a szomszéd nemzetek kultúrájára, az indíttatásod a fordításra. Te magad írtad le: „Ha összegyűjteném azt a sok szerb, horvát, szlovén és macedón mesejátékot, gyermekhangjátékot és rádiódrámát, amit a rádiónál eltöltött évtizedek alatt magyarra fordítottam… hát nem tudom… tízegynéhány kötet biztosan kijönne belőle.”
A ’80-as évek elején nem kisebb személyiségtől, mint Herceg János írótól vetted át az irodalmi műsorok szerkesztői posztját. Négy műsorod volt: a délvidéki literatúra termésével foglalkozó Új könyv, új írás; a magyar, jugoszláv és világirodalomból válogató Lírai tízperc, a jó novellákat sugárzó Irodalmi kistükör, valamint a Könyvek, írók, emberek, amely időszerű filozófiai, szociológiai, történelmi esszéket, tanulmányrészleteket közölt. E sorozatok egyikében-másikában adtál nekem is lehetőséget a gondolataim közzétételére. A későbbiekben is voltak közös munkáink jó ügyek érdekében.
Kétszeri rádiós időszakod között, után voltál még a Forum Könyvkiadó szépirodalmi és politikai könyveinek a szerkesztője, boltvezetője, áttelepülésed (1992) után Csoóri Sándor Világszövetség című lapjának, majd annak megszűnése után a Magyar Televízió szerkesztője. Tíz egyórás dokumentumfilmet készítettél a Rákosi- és Kádár-rendszer gaztetteiről a Törvénytelen szocializmus című sorozatban. Kényszernyugdíjaztatásod után a Házat, Hazát Alapítvány sajtófőnökeként, 2001–2007 között pedig a Nyugati Magyarság című lap szerkesztőjeként dolgoztál. Néhány évig informatikát adtál elő a budapesti Gábor Dénes Műszaki Főiskolán – hű társaddal, Marosváry Erikával két szakkönyvet is közreadtatok –, azt követően szak- és műfordító, tolmács és idegenvezető voltál.
Szerteágazó szerzői, társszerzői, műfordítói, kiadványszerkesztői munkásságod részletezésére a mostani alkalom nem ad módot, ám hogy maradandót alkottál, illusztrálják többek között a szakmai elismeréseid:a magyar Művelődési Minisztérium és az Európa Könyvkiadó (1982), majd a Magyar Televízió nívódíja (1994) és a délvidéki Bazsalikom Műfordítói Díj (1986). Halálod előtt két nappal megadatott, hogy kézbe foghassad a Charta XXI mozgalom kitüntetését. A francia diplomatáról, az Európai Közösség egyik alapítójáról elnevezett Jean Monnet-emlékéremmel olyan embereket tüntetnek ki, akik sokat tettek a Közép-Európában élő nemzetek megbékélése érdekében. Az adományozó lapot aláíró dr. Surján László indoklása szerint „A CHARTA XXI. EGYESÜLET SZILÁGYI KÁROLYNAK JEAN MONNET EMLÉKÉRMET ADOMÁNYOZOTT ÉLETMŰVÉÉRT, MIVEL FORDÍTÁSAI ÉS SAJÁT MŰVEI RÉVÉN SOKAT TETT AZÉRT, HOGY NEMZETÜNK JOBBAN MEGISMERJE, MEGÉRTSE ÉS MEG IS SZERESSE A DÉLSZLÁV NÉPEK GONDOLKODÁSÁT”. Az emlékérem egyik oldalán a díj névadójának portréja, másik felén a Te munkásságodra is érvényes „nunquam otiosus”, vagyis „sohasem tétlenkedve” felirat olvasható.
Hadd zárjam emlékezésemet a rendszerváltozás hajnalán az újvidéki Új Symposionban megjelent, „Itt élned kell” című, már idézett írásod további részletével, amelyben saját nemzetiségpolitikai hitvallásod meghatározó pontjait fektetted le:
„Éltető, megtartó nemzeti tudat, mely nem öncélú, nem köldöknéző, és nem irányul senki ellen. Értékmegőrző, termékeny nemzeti tudat, mely nem mástól, pontosabban nem csak mástól várja el gondjainak, például beolvadási gondjainak a megoldását.
Mindenféle bezárkózás, nemzetieskedés elutasítása.
Kölcsönös türelem, egymás emberi méltóságának, nyelvének, kultúrájának, értékeinek megbecsülése.
Szabad szellemi értékcsere a Jugoszláviában élő nemzetek és nemzetiségek között, de a nyelvi térségekben is, országhatárokra való tekintet nélkül.
A politikai dilettantizmus eszközeinek és módszereinek (címkeragasztás, hisztériázás, lebunkózás stb.) a kiiktatása, és az erkölcsi értékekre épülő közélet.
Pluralizmus, a másként gondolkodás joga, demokratikus meggyőzés, érvek szembesítése, jogállam.”
Időtálló alapelveket fektettél le harminckét éve. Köszönjük neked ezt és az egész életművedet. Velünk maradsz, Karcsi! Most pedig Villonnal szólva: ölelje át az Úr a lelkedet…
(1) Elhangzott az újbudai Szent Margit Gimnázium Apor Vilmos termében 2022. április 21-én, Szilágyi Károly kitüntetése alkalmából.
Kép: Szilágyi Károly és legutóbbi kötetei
