Tegnap a kiállítás rendezése során a nagy hőségben picit elsötétült az ég. Kinéztem. Teljesen hihetetlenül, négy kósza felhő takarta be az eget. A felhők tetején négy kíváncsi szempár nézte a születendő kiállítást… többször megdörzsöltem a szemem, de továbbra is ott maradtak. Felismertem őket.
A legnagyobb felhő mögül Atlasz kukucskált, a világ terhének hordozója, aki egymaga alkotja a világ kozmikus tengelyét, amely megtartja a világ rendjét. Láthatatlan tartóerőt képez, akárcsak Judit képei. Közvetlenül mellette Shiva táncoló alakja bukkant fel, aki körül a világ mozgásba lendül. A mozdulat középpontjában azonban ott van egy tengely. Valami, ami megtartja a táncot, akárcsak a jelenlévő gesztus mozdulatokban. Shiva mellett Ariadné kukucskált, titkos fonalának belső iránya, egyfajta tájékozódási pont és belső iránytű saját életünk rendje felé. Picit később, a többiektől lemaradva úszott felém Hesztia, a tűzhely és a belső tűz istennője. Nem a látványos cselekvés vagy a mozgás alakja, hanem az a csendes tűz, amely köré minden rendeződik. Csendesség, ami összetart. Miután csak pislogtak felém, csendesen és fejet csóválva visszamentem a rendezéshez. Beszívtak magukhoz a képek.
Minden gesztus mögött van egy belső mag. Valami, ami még a mozdulat előtt létezik. Egy feszültség, egy emlék, egy érzés vagy egyszerűen csak egy belső szükséglet arra, hogy valami láthatóvá váljon. Egy pillanat, amit már nem lehet visszavenni, és soha meg nem ismételhető. Ezért a Tengely számomra ezért nem egy vonal, hanem láthatatlan pont, előélet, amely körül a gesztus megszületik. Innen indul el valami. A tusrajz különleges műfaj: gyors és közvetlen. A kéz mozdulata szinte azonnal nyomot hagy. A tusrajzban az alkotó még közvetlenül irányítja a gesztust. Ezekben a rajzokban talán ezért van valami nagyon ősi. Egy vonal. Egy kör. Egy spirál. Olyan jelek, amelyekhez nem feltétlenül kell szótár. Talán azért, mert az ember már évezredek óta rajzolja őket. Barlangfalakon, edényeken, testeken, épületeken, tárgyakon. Mielőtt még írás lett volna, már volt a jel. Aztán a tűz is belép a folyamatba: nem egyszerűen rögzíti, hanem át is alakítja azt. A vonalból lassan anyag lesz, a gesztusból felület, a pillanatból maradandó forma. A tűzzománc pedig különösen kegyetlen és különösen nagylelkű anyag ebből a szempontból. A tűz nem engedi a végtelen javítgatást. Saját akarata, saját törvényei vannak. Amit a hő létrehoz, az végül ott marad. A zománc a tűzben átalakul, reagál, néha ellenáll annak, amit az alkotó eltervezett. A vonalból felület lesz, a gesztusból anyag, a szándékból pedig valami, ami már nem teljesen az alkotó kezében van. A kész mű már nem egyszerűen a tusrajz folytatása. Hanem párbeszéd. Az alkotó gesztusa és az anyag párbeszéde. A szándék és a véletlen párbeszéde. A kéz és a tűz párbeszéde. És talán éppen ez a folyamat őrzi meg a „Tengelyt”. Mert minden változik: a vonal, a szín, a felület, az anyag. De valami mégis tovább él. Az első gesztus. Az a belső impulzus, amelyből az egész elindult. Talán éppen itt találjuk meg a Tengelyt: abban a belső magban, amely a változásokon keresztül is megmarad. A kiinduló tusgesztusban, amely találkozik az anyaggal, majd a tűzzel, és végül egy új minőségben tér vissza hozzánk. Jelek, amelyek valahol az emberi emlékezet közös rétegében már jelen vannak. Ami összeköti az egyént az egyetemessel. Az alkotó saját gesztusa találkozik valamivel, ami talán sokkal régebbi nála. Jung ezt a közös, mély réteget nevezte kollektív tudattalannak.
A képek nagy részében figurák egyensúlyoznak, vannak azonban teljesen absztrakt felületek, éppen az a különös benne, hogy nem kell megjelennie ahhoz, hogy érezzük az alak jelenlétét.
Tengely az, ami körül valami forog. Tengely az, ami irányt jelöl. Ami összeköt két pontot. Ami megtart. Nekünk is van egy láthatatlan tengelyünk: valami belső középpont, amely körül az érzéseink, gondolataink, emlékeink és döntéseink rendeződnek. Talán éppen ezt a láthatatlan tengelyt érdemes keresnünk ezekben a munkákban.
Lassan végeztem, és felnéztem az égre. Tudtam, hogy csak képzelődtem, nem voltak ott. Ekkor repült be, ők küldték. Egy szitakötő… A szitakötőben benne van az átalakulás, a könnyedség, a mozgás és a két világ közötti átmenet. Lárvaként vízben él, majd a levegőbe emelkedik. Ez gyönyörű metafora arra, ami a művekben történik: egy anyagi, kezdeti állapotból egy másik minőség születik. És van még valami: a szitakötő teste maga is tengelyszerű. Egy finom központi test, amelyhez képest a szárnyak négy irányban mozognak. Honnan került ide? Eszembe jutott a zuni szitakötő eredetmondája. A történet szerint egy nagy aszály idején a zuni közösség kénytelen volt elhagyni faluját. Két gyerek – egy fiú és a húga – ott maradtak. A fiú, hogy megvigasztalja a kislányt, kukoricából és növényi anyagokból egy kis rovart készített neki. A rovar egyszer csak életre kelt. A szitakötő elment az istenekhez, és közbenjárására a gyermekek bölcsességet kaptak, és így válik a szitakötő közvetítővé az emberi világ és az isteni világ között. Talán a Tengely az a pont, ahol az emberi gesztus és az anyag saját akarata találkozik. És talán az ősi jelek sem azért tűnnek ismerősnek, mert pontosan tudjuk, mit jelentenek. Hanem mert valami bennünk már találkozott velük. Lehet, hogy az ősi jel nem a képen van. Lehet, hogy a kép csak előhívja azt, ami már eleve ott van bennünk saját tengelyünk mentén. Kívánom, hogy a képekben találják meg saját tengelyüket.
Elhangzott 2026. augusztus 16-án a Monád Galériában (Gödöllő)





