Április 13., 17 óra: Bugyács Sándor festő- és grafikusművész jubileumi kiállításának megnyitója a Párkányi Városi Galériában. Az alkotó idén 60 esztendős, a tárlat az utóbbi tíz évben készült munkáiból ad egy kisebb válogatást. Grafikák és festmények, illusztrációk és kollázsok tanúskodnak a művész szerteágazó munkásságáról. Arról, amit ismerünk, de arról is, amit még nem.
Az alábbi írás a kiállítás képeinek előzetes válogatása során szerzett tapasztalat alapján kísérel meg jellemzést adni Bugyács Sándor művészetéről, annak sajátosságairól. Nem besorolást, csak támpontokat adva, szükségszerűen szubjektív szemszögből.
"A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet.” Gulácsy Lajos
Rendszeresen kiállító kortárs, helyi művész nagy meglepetést általában nem szokott okozni egy-egy újabb tárlatával. Legfeljebb a régmúltból előásott művek hathatnak újdonságként, de az alkotót gyakran látogató barátok és gyűjtők ismerik még a kisebb formátumú darabokat, vázlatokat is. Más a helyzet azonban, ha valaki aktív képzőművészként nagy számban készíti ezeket a „műhelyforgácsokat”, ha körülötte hatalmas halmokban sokasodnak e munkái – és ha ezek nemcsak számban, de jelentőségében is vetekednek a kiállításra eljutott művekkel.
Bugyács Sándor párkányi festő- és grafikusművész életét szülővárosában töltötte, évtizedekig meglévő egyetlen polgári munkahelye és családja is ehhez a településhez köti. Nevével évente többször találkozik a környék műkedvelő közönsége, hiszen az Esztergomi Művészek Céhe, illetve a Párkányi Körzeti Alkotókör tagjaként képeivel sorozatosan részt vesz a közös, csoportos kiállításokon. Ezenfelül egyéni tárlatokat is rendez két-három évente az itteni kiállítóhelyek egyikében. Vers- és meseillusztrációi a térség irodalmi műveiben ugyancsak megtalálhatók, így még a könyvforgatók köre előtt is ismert lehet tevékenysége. Mint sajátos, meseszerű, szürreális fantáziaképek alkotója művészete idővel összeforrott a nehezen meghatározható „bugyácsos” stílusmegjelöléssel, amiből láthatólag ő maga sem akar kitörni. Egyéni világú festményei, rajzai azonban csak egyik oldalát jelentik változó és változékony életművének, mert a napvilágra jutott, reflektorfénybe került munkák mellett, azok árnyékában egy jelentős hányad az ismeretlenség homályában marad. Akárcsak a képein gyakran ábrázolt Hold esetében, melynek „teljessége” is legfeljebb csupán az egyik oldalt mutatja felénk. E mostani, jubileumi évforduló (és kiállítás) alkalmával érdemes figyelmünket erre a területre is kiterjeszteni.
„…akadémiát nem végeztem, ez sokáig hiányérzettel töltött el. Ma már nem.”
Bugyács Sándor autodidakta művész, a mesterség alapjait azonban megtanulta a Párkányi Művészeti Alapiskolában oktató Simonyi Lajostól. Mestere türelmesen vette szárnyai alá az akkor Braque, Cézanne, Van Gogh és Gauguin művészetének mámorában úszó tizenéves fiút, s kellő szigorral vezette végig a szamárlétra szükséges fokozatain. Sándor így évekig nem is gondolhatott arra, hogy ecsetet vegyen a kezébe, első olajképei titokban, mestere tudomása nélkül készültek. Ez a markáns alap és Simonyi rajztudása azonban megteremtette, mélyre gyökereztette a grafika ismeretét és megbecsülését, az ifjúvá érő fiatalember számára idővel követendő viszonyítási pontokká vált Kondor Béla, Vajda Lajos, Derkovits Gyula és Gulácsy Lajos munkássága. És bár az európai festészet történetében a német expresszionizmust érezte magához legközelebb állónak, Bugyács Sándor grafikusként más szellemi horizontra talált – amint azt az előbbi rangos névsor is mutatja.
Kondor Béla művészete egy időszakban annyira meghatározó volt a számára, hogy az ő témái és motívumai csengtek vissza a képein. A rajzi vonal szabad használata minden bizonnyal ide vezethető vissza, az állandó szereplők (katona, király, bohóc) is a mítoszteremtő mester gondosan barkácsolt színpadáról kerültek át a párkányi ifjú vásznára, hogy azután állandó szállást vegyenek nála. Bolondok és lovagok felbukkantak már az érzékeny és magányos álmodozó, Gulácsy Lajos időnként ugyancsak rokokó hangulatú világában is, de a kosztümös figurák és lények Bugyács esetében súlyosabb alakot nyertek – ami talán Derkovits örökségének köszönhető. Vonalkultúrája, montázstechnikája miatt pedig Vajda Lajos műveit csodálhatta még őszinte lelkesedéssel, aki (akár Bálint Endre Képszonettjei közvetítésével) komponálásmódjára gyakorolhatott mélyebb hatást.
„Nem az irányzat a mérvadó, hanem a minőség.”
Bugyács Sándor számára, bár még számtalan alkotót mesterének tekint, ezek az irány- és tájékozódási pontok mindvégig megmaradtak. Zsinórmértéke a rajztudás, alapeszménye a természetismeret ma is. Időnként tanulmányrajzokat készít vagy városképeket fest, hogy ne szakadjon el az alapoktól.
A legfontosabb mérce ugyanis, a legnagyobb feladat, amit teljesíteni akar, az önmagával szemben támasztott elvárásnak való megfelelés, amiből még a vázlatok esetében sem enged általában. Ebből következik, hogy születendő festményeinek grafikai előzményei ugyancsak elfogadhatók önálló alkotásokként, és mert e vázlatokat különböző technikával készíti, ezek egymáshoz való viszonya is áttételes, közvetett.
„…minden képem egy-egy színpadi jelenetnek is beillene”
Míg élményei, lelkiállapota a kisebb ceruza- és tollrajzain közvetlenül jut kifejezésre, általában lassan, több megtorpanás közben születő olaj- vagy akril képei epikusabb színezetet kapnak. Vásznain nem Na’Conxypan idillje köszön vissza: itt a viszály, az eltávolodás, a magány válik kitapinthatóvá a groteszk figurák, fák, házak és holdak főszereplésével. Stilizált, szürreális alakjai ugyanis, ajkukon mosollyal vagy bánattal, mind részesei lesznek a kék-zöld és vörös színekbe öltöztetett, komor alaptónusú mesének, miután a megszemélyesítés elvileg bármelyik képelemre kiterjedhet. Állandó szereplőinek ez a mellérendelt viszonya (ami a szürrealista esztergomi grafikus-festő, Barcsai Tibor műveit egyaránt jellemzi) folyamatos feszültségben tartja, ugyanakkor el is távolítja élénk színvilágú festményeit a nézőtől. A „bugyácsos stílus” ezért látványos, megragadó, de talán nem tesz olyan mély benyomást a szemlélőre, mint a frissességében megőrzött vázlatok. És mindez akár a festmények grafikai megfelelőire, az illusztrációkra is érvényes lehet.
„Ez a rajz csak egy-két vonal! – De ez az egy-két vonal nekem negyven évembe telt!”
Bugyács Sándor alkatának a gyors (akár természet utáni) leképezés és a gondos, türelmes képépítés, befejezés felel meg inkább, mert ösztönös és tudatos, indulatos, de mindjárt fegyelmezett is egyszerre. Utolsó alkotói évtizedében megtalálta egyéni formanyelvét a vásznon, ám ha időnként el tud rugaszkodni ettől, nagyot kockáztatva még messzebbre juthat rajzai kivitelezésében. Eddig is vágyott a tisztulásra, az egyszerűsítésre, s ahol egy-egy markáns alapszín már megteremtette a drámai felütést, a vonal kifejezőereje megsokszorozódott. Színes tollrajz vagy akár akvarell ad koloritot ehhez a nyitányhoz, apró struktúrák felületté olvadva mintegy kollázsokká varázsolják a rajzot ezután – a kidolgozás művelete ekkor lényegében már másodlagossá válik. Mert ha csupán pár vonallal élve alkot, akkor vállalja a legtöbbet az ember: megnyerő, tenyérnyi kis műhelymunkái így a festmények drámájával telítődhetnek.
Egy hatvan esztendős művész lelkében mindenképpen fiatal, amennyiben képes a folyamatos önmegfigyelésre és nyitott az újdonságra. Bugyács Sándor kísérletező alkotó, valamint kétségkívül érzékeny művész, aki nemcsak festményein, de az oda vezető tollrajzai által is hű tolmácsolója kíván lenni érzelmeinek. Szeretve becézett rajz- és festőszerszámai még számtalan meglepetéssel szolgálhatnak számunkra – remélhetőleg több évtizeden keresztül.
Bugyács Sándor jubileumi kiállítása május 13-ig tekinthető meg a Párkányi Városi Galériában.
){kind=link}