Simon Attilának, a révkomáromi Selye János Egyetem tanárának nemrégiben jelent meg könyve az 1938-as első bécsi döntésről. Arról a történelmi eseményről, melynek köszönhetően a Felvidék magyarok által lakott részét visszacsatolták Magyarországhoz. A könyv teljes címe Egy rövid esztendő krónikája – A szlovákiai magyarok 1938-ban. Simon Attila a párkányi Balassi Klub vendége volt 2011. március 30-án.
A szerző bevezetőjében arra igyekezett választ adni, hogy tulajdonképpen miért is született meg ez a könyv, hiszen az első bécsi döntésnek viszonylag gazdag irodalma van. Igen ám, csakhogy ezek a könyvek szinte kizárólag a csehek vagy pedig a szlovákok szemszögéből vizsgálják és láttatják az akkori eseményeket, ahol a szlovákiai magyarság mintegy „elszenvedője” az eseményeknek. Simon Attila, saját elmondása szerint, olyan könyvet kívánt írni az akkori eseményekről, melyben maguk az érintettek, tehát az anyaországhoz visszacsatolt magyarok a főszereplők. Volt egy további – belső – indíttatása is a történésznek, mégpedig az, hogy szerette volna feloldani azt az ellentmondást, ami az akkori események hivatalos (cseh)szlovák történetírás általi felvázolása és az otthon, családi körben a nagyszülőktől (vagy dédszülőktől) hallott verzió közt fennállt és tulajdonképpen a mai napig fennáll. Tehát konkrétan azt az ellentmondást, hogy míg a szlovák (vagy cseh) történelemkönyvekben az első bécsi döntésről úgy beszélnek mint megszállásról, mint valami súlyos, elítélendő dologról, addig a felvidéki magyar családok érintettjeinek (még élő nagyszülők vagy dédszülők) elbeszéléseiben szinte kizárólag pozitív hangnemben van jelen az első bécsi döntés. A cseh vagy a szlovák történetírás általában a Csehszlovákia iránti hűtlenséggel vádolja az egykori utódállam nemzetiségeit, elsősorban a németeket és a magyarokat, felróva nekik azt, hogy a demokratikus államberendezkedés ellenére sem érezték magukat otthon az első Csehszlovák Köztársaságban.
Simon Attila felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy míg elsősorban a cseh történettudomány szinte csak pozitív jelzőkkel illeti az úgynevezett masaryki (T.G. Masaryk, első csehszlovák köztársasági elnök nevéből képzett kifejezés, jelző) demokráciát, és az 1918 után alakult Csehszlovákiát úgy állítja be, mint a térség egyik mintaállamát, addig a nemzetiségek életét, mindennapjait figyelembe véve már jóval árnyaltabb a kép. A szerző utánajárt a történelmi tényeknek, és ezek alapján kiderült, hogy például szigorúan tilos volt a magyar nemzeti jelképek használata, sőt, a Himnusz éneklése is bűnnek számított a háború utáni Csehszlovákiában. Ezek a tények pedig már önmagukban véve is elegendőek voltak ahhoz, hogy a magyarok ne érezzék otthon magukat az erősen Prága-központú országban. Ugyanakkor az is tény, hogy a kisebbségi nyelvek, így a magyar vagy a német hivatalos érintkezésben történő használata jóval elterjedtebb volt, mint később a szocialista berendezkedésű Csehszlovákiában vagy pedig még később, az önálló Szlovákiában.
További fontos tényekre is felhívta a szerző a figyelmet, melyek talán kevéssé ismertek vagy legalábbis nem beszélünk róla a súlyuknak megfelelően. A trianoni békediktátummal Csehszlovákiához került magyarság esetében kényszerközösség született, tehát egy olyan közösség, mely túlságosan is heterogén volt ahhoz, hogy egységes erőként tudjon fellépni, legalábbis kezdetben. A felvidékiségnek ugyanis, ha szabad ezt a szót használni, semmilyen történelmi előzménye nem volt, ellentétben például az erdélyi transzilvanizmussal. Míg ugyanis Erdély végig egy kissé elkülönülten van, vagy volt jelen a történelmi Magyarországon belül, addig ez az ország északi, később Felvidéknek nevezett részéről nem mondható el. Pozsony, a Csallóköz, Komárom, Párkány, Losonc, Rimaszombat vagy éppen Kassa mind-mind egy sajátos, egymástól merőben különböző régió része volt, erősen Budapest-centrikussággal. A trianoni határ éppen ezeket az egykori, szervesen egymásra épülő régiókat vágta ketté, Budapest pedig mint központ eltűnt a képből. Ez a tény nagyon nehezítette az önálló útra lépett felvidéki magyarság sorsát és beilleszkedését az új államba. Szintén kevéssé ismert tény, hogy az egységes magyar etnikai tömb megbontása állandó célként szerepelt az ország politikusai előtt, szinte már 1920-tól kezdve. Ennek érdekében úgynevezett kolonizációs politikába kezdtek, ami azt jelenti, hogy főleg Szlovákia északi részéből családokat telepítettek az ország déli részébe, földet, házat ígérve és adva nekik, ezzel is elősegítve a homogén magyar etnikai tömb megbontását.
Ezt követően Simon Attila részletesen szólt magáról az 1938-as évről, kiemelve azt, hogy az első bécsi döntést megelőzte Ausztria Hitler általi elfoglalása ugyanez év márciusában. A „minden német egyesítése a Birodalomban” – politikára a cseh-német határvidéken, az úgynevezett Szudétákon élő németek is nagy többségükben vevők voltak, akiket erősen érintett az 1929-ben kitört nagy gazdasági válság. A szociális elégedetlenség és feszültség növekedése odáig vezetett, hogy az 1935-ben tartott parlamenti választásokon a K. Henlein vezette Szudétanémet Párt az ország legerősebb pártjává lépett elő, mely ezt követően a német többségű területek autonómiájának igényét kezdte hangoztatni. Innentől fogva szinte egyenes út vezetett az 1938 szeptemberében az európai nagyhatalmak között létrejött müncheni egyezményhez, melynek alapján Csehország és Morvaország szudétanémetek által lakott területeit a Német Birodalomhoz csatolták. A magyarok szempontjából ennek az egyezménynek a függeléke volt fontos, mely kötelezte Csehszlovákia kormányát, hogy kezdjen kétoldalú tárgyalásokat a magyar többségű területek esetleges átadásáról Magyarország részére. A határtárgyalásokat ezt követően Komáromban tartották, ám azok eredménytelenül zárultak, mivel a – akkor már autonóm – szlovák kormány számos magyar többségű területet meg akart tartani. A határvitáról végül, a szlovák és a magyar kormány közös kérése alapján, a nagyhatalmak (Olaszország és Németország) döntöttek, akiknek képviselői november 2-án Bécsben ültek össze. Az ott megállapított határvonal alkotta aztán az új magyar-szlovák határt.
A történész végül szólt arról, hogy a magyar többségű területek átadása (visszaadása) Magyarországnak szinte teljes rendzavarás nélkül zajlott, illetve mindössze két kisebb incidensre került sor. Simon Attila felhívta a hallgatóság figyelmét arra is, hogy az első bécsi döntés törvényes úton ment végbe, mindkét érintett fél beleegyezésével, sőt a korabeli szlovák közvélemény többsége sem látott semmi kivetnivalót abban, hogy a magyarok által lakott területek visszakerülnek Magyarországhoz. A könyv egyébként pontosan november 2-áig, tehát az első bécsi döntés kihirdetése napjáig követi nyomon az eseményeket.
){kind=link}