Életvonat – Train de Vie (filmajánló)

 Román- francia koprodukcióban, 1998-ban készült film, írója és rendezője Radu Michaileanu.
Sosem hallottam a nevét, és bevallom, a román filmművészetről sem tudok sokat. A véletlen mégis úgy hozta, hogy ezt az alkotást megnéztem. Nem bántam meg, minden percét élveztem. Sajátos humora, a cselekmény mozgalmassága magával ragadott. Nem minden nap láthat az ember román filmet zsidókról, vígjátékot a Holocaustról.

A történet 1941- a zsidó időszámítás szerint 5071- nyarán játszódik valahol Romániában egy kis faluban. Az első képkockákon egy férfit látunk, aki a következőket mondja: „Hagyta, hogy megtegyék. Hagyta nekik az Isten”. Ő a falu bolondja, Shlomo, a történet mesélője. Bolondsága valójában csak a mássága. Egyszerű emberek közt ő a Filozófus, a Gondolkodó. Egy dialógusban megkérdezik tőle, hogy lett ő a falu bolondja. „Mert rabbink már van”- felelte. Ő hozza a hírt, hogy a zsidókat deportálják, eltűnnek, többé senki sem hall róluk. Nem hisznek neki. Ezzel a tagadással több más műben, így például Kertész Imre Nobel-díjas regényében, a Sorstalanságban is találkozhatunk. Ugyanígy tagadják az első stádiumban a betegség meglétét a rákos betegek.
Végül mégis úgy döntenek, valamit tenniük kell. A tradicionális zsidó közösség abszurd helyzetbe kerül. A bolond tanácsára úgy döntenek, önmagukat deportálják. Tervük, hogy vonatra szállnak, és Ukrajnán, Oroszországon keresztül Palesztinába szöknek.
Elkezdődnek az előkészületek, mindenki saját foglalkozásának megfelelően veszi ki a részét a munkából. Kiosztják a szerepeket is, hisz szükség van „rabokra” és „náci” kísérőkre. Senki sem akar német katona lenni, végül az öregek döntenek. Elkezdenek németül tanulni, hogy kisebb legyen a lelepleződés esélye. Itt hangzik el a következő mondat: „A jiddis a német paródiája, és humor van benne. Veszítsük el a humorunkat.” Azért is emeltem ki ezt a mondatot, mert nagyon jól adja vissza a rendező zsidókról alkotott véleményét. Szerinte egyfajta sajátságos humor jellemzi őket, amit például Woody Allen képvisel filmjeivel.
Az egyszerű falusi emberek gondolkodását mutatja a válasz a fent idézett mondatokra: „Ők tudják, hogy parodizáljuk a nyelvüket? Akkor ezért van az egész háború!”
Végül összeáll a vonat, már csak a mozdonyvezető hiányzik. A közlekedési minisztérium egyik tisztviselője jelentkezik erre a posztra, akinek csak annyi köze van a mozdonyhoz, hogy minden álma azt vezetni. Egy kézikönyv segítségével lát neki feladatának.
Egy fontos csavar a cselekményben, hogy a rabbi kedvenc tanítványát elküldik, hogy intézze a hamis papírokat. Négy napig van távol, de ez alatt beszervezik a kommunisták. Hazatérve leborotválja pajeszát, szakállát, a kipát Lenin- sapkára cseréli, és elkezdi agit- prop tevékenységét a faluban.
A község többi lakójának feltűnik a készülődés, így sürgősen indulniuk kell. Megkezdődik az utazás, ami rengeteg helyzetkomikum forrása. Kétbalkezes partizánok akarják felrobbantani a vonatot, valódi nácik üldözik őket.
Nagyon érdekes a karakterek változása az utazás során, ami szintén sok mulatságos helyzetet teremt, ugyanakkor el is gondolkodtat. A katonák egyre jobban beleélik magukat szerepükbe, a kommunisták egyre erősödnek, anélkül, hogy igazán értenék a szajkózott mondatokat. Fokozódnak az ellentétek. A „kommunista zsidók” fellázadnak a „náci zsidók” ellen, szökni próbálnak.
Szerelmi szál is fut a cselekményben, ami szerelmi háromszögnek indul, de végül sokszög lesz belőle. A csodaszép Esthernek nem kell a kommunistává lett fiú, egy „kommunista náci zsidó” fiúba szerelmes. (Ezek a jelzők valóban így hangzanak el a filmben). Aztán egy újabb csavar, és minden megváltozik. A vonatot németek állítják meg, akikről végül kiderül, hogy cigányok. Ugyanúgy menekülnek, önmagukat deportálva, mint a zsidók. Köztük is vannak „náci cigányok”, az őrök. Együtt folytatják az utat a vonaton, hisz a sorsuk közös. Esther az egyik cigány fiatalemberrel szűri össze a levet.
A film talán egyik legszebb, leglátványosabb jelenete, mikor megáll a vonat, pihenőt tartanak. A tábortűz mellett előkerülnek a hangszerek, a klezmer és a cigányzene sajátos egyvelege szól, és mindenki együtt táncol.
 Ezután már nem sok minden történik.
A bolond tudósít a menekültek további sorsáról, ezzel feltéve az abszurditás „i”-jére a pontot. A zsidók Indiába, a cigányok Palesztinába mennek, a kommunisták Oroszországban telepednek le. Ez azonban nem a tényleges lezárása a történetnek. Az utolsó képkocka megint Shlomoé, a falu bolondjáé. És itt egy óriási, utolsó csavarral Michaileanu a feje tetejéről a talpára állítja a történetet, szinte beletaszítja a nézőt a valóságba. Megrázó, katartikus élmény. Már csak ezért is érdemes megnézni a filmet.
A film elsődleges jelentéssíkja a kis falu zsidóságának abszurd utazása. De Shlomo kimondott gondolataiban, egy-egy képkockában, pillanatnyi csendben, jelképekben ott a valós, mindannyiunk által ismert tragédiája a történelemnek.
Radu Michaileanu a Ceausescu- rezsim alatt emigrált Franciaországba. Ez volt a harmadik filmje. Los Angelesben járt, mikor megnézte Spielberg Schindler listája című filmjét. Ekkor határozta el, hogy készít egy vígjátékot a Holocaustról, ami merész vállalkozás volt. A film a kényes téma ellenére szép sikereket ért el, több díjat is kapott. 1998-ban megkapta a Sundance Filmfesztivál közönségdíját, szintén ebben az évben a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon pedig a kritikusok díját. Hogy mégsem tartozik a „felkapott” filmek közé, több oka is lehet.
A román származású rendező neve felmerült egy feltételezett plágium kapcsán. A gyanúsított az azóta Oscar- díjas Roberto Benigni volt. Michaileanu azt állította, hogy az olasz Az élet szép című filmjéhez az ötletet az ő forgatókönyvéből merítette. A bíró nem adott helyt az állításnak. Az olasz film jelentős sikereket ért el, míg az Életvonat a „csendben szerethető” címkét kapta.