Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézus szamáron történt diadalmas jeruzsálemi bevonulását. Sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat tördeltek a fákról és elébe szórták. Az előtte haladó és az utána tóduló sokaság így kiáltozott: „Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!” Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet. A nap külön érdekessége, hogy csak a középkori Európa két perem-államában, Spanyolországban és Magyarországon nevezték az ünnepet Virágvasárnapnak, másutt Pálmaágak vasárnapja volt a hivatalos elnevezés. A jeruzsálemi ünneplő sokaságból kevesen tudták, hogy a férfiak ruhája alatt rövid kardok és tőrök voltak elrejtve, hiszen a római uralom ellen lázadók, a latrok kiáltották ki Jézust királynak.
Korábban is volt erre példa, az előző nyáron például a csodálatos kenyérszaporítást követően, vagy ősszel, Jézus sátoros ünnepén, amikor nagy felkelés volt a fővárosban. Most úgy látszott, hogy végre győztek, hiszen még tanítványai is Jézus evilági uralmának elérkezésében hittek az utolsó percekig, hiába figyelmeztette őket, hogy ne várjanak tőle földi hatalmat! Öt nap múlva azután, amikor kiderül királyságának földöntúli jellege, a most őt ünneplő sokaság rákiáltja, hogy „feszítsd meg!”.
Napjainkban a templomban először megszentelik a barkaágakat, majd Jézus bevonulásának emlékére körmenetet tartanak. Ekkor halljuk először a Passiót, Jézus szenvedéstörténetét, amelyet Szent Máté evangéliuma szerint olvasnak vagy énekelnek. Amikor a történetben Jézus halálához érnek megállnak, letérdelnek és néma csöndben imádkoznak. Virágvasárnaphoz természetesen számos helyi népszokás kapcsolódik. Bálint Sándor írja, hogy Németországban és Ausztriában a körmeneten egy fából faragott, kerekeken járó szamarat is körülvezettek. Ezt is virággal és zöld ággal ékesítették, de arról is van adat, hogy Bártfa városában a XV. században a virágvasárnapi körmeneten szamárháton ülő Krisztus-szobrot is vezettek. A XIX-XX. század fordulóján a göcseji iskolás gyerekek szombaton mentek ki az ágakért a közeli erdőbe vagy hegyre. Ez alkalommal a fiúk cukorsüvegből készült zsákot tettek a fejükre. Fel is bokrétázták, felpántlikázták, oldalukra pedig fakardot kötöttek. A kislányok fehér koszorúval a fejükön jelentek meg az iskolában. Innen a tanító vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat gyűjteni. Hazaérkezve azután háromszor körbejárták a templomot, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz. A hívek másnap a szertartás előtt ebből vettek maguknak. Hajós német faluban a fiúgyermekek a barkacsomót söprű módjára lennel erősítették egy botra és úgy vitték a nagymisére. Ebből egy-egy jutott a nagyanyjuknak, keresztanyjuknak és esetleg még más ismerősöknek is. Az ágakat délután hordták szét és piros tojást kaptak érte. A megmaradt barkát a ház kerítésére tűzték és nagyszombatig otthagyták, amíg meg nem szólalt a feltámadást jelző harangszó. Ezután tűzvész ellen fölvitték a padlásra. Mikes Kelemennek a Fejedelem Nagypénteken történt haláláról írt levelében olvashatjuk a következőt: „virágvasárnap gyöngeség miatt nem mehetett templomba, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térdenállva vette el a kezéből mondván, hogy talán több ágat nem fog venni.”
De a szentelt barkát orvosságként is használták. Szeged környékén a család minden tagja hideglelés ellen evett belőle egy-egy szemet. A matyóknál az eladólányt megveregették vele, hogy minél hamarabb férjhez menjen. Göcsejben szalmazsákba tették, hogy óvja a házat a villámcsapástól, és még napjainkban is szokás, hogy a virágvasárnapi barkát nagypénteken kiviszik a temetőbe és a hozzátartozók sírjába szúrják. De számtalan hagyomány, népszokás kapcsolódik még virágvasárnaphoz. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a nap nyitja meg azután az év legszentebb hetét, a Nagyhetet.
){kind=link}