Néprajzi lexikonunk szerint a garabonciás – más néven barboncás, verboncás, tókás diák – a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személyeinek egyike. A táltoshoz hasonlóan foggal vagy több foggal születik. Rongyos köpenyben, kezében könyvvel kopogtat be a házakba: tejet vagy tojást kér; sok nem kell neki, de nem szabad kimérni. Egész köcsög tejet kell eléje tenni: ha eltagadják, megmondja, hogy van a háznál tej, és fenyegetődzik: „majd adnál, de már késő lesz”. Büntetésül vihart, jégverést okoz vagy könyvéből „kiolvassa” a sárkányt és azon lovagol a falu fölött. A sárkány hosszú farka lesöpri a házak tetejét, a fákat pedig tövestől kicsavarja. A garabonciás ellen harangozással lehet védekezni, szokta is mondogatni: „a falu kutyái (= harangjai) igen harapósak, különösen a kisebbik.” A garabonciás 13 iskolát végez, így bűvös könyvhöz jut. Bűvös könyve segítségével a levegőbe tud emelkedni. Sárkány húsából tesz a nyelve alá, akkor nem érzi a nap közelében a hőséget. Garabonciás-képzetünk három rétegből áll: egy egyetemes pogány európai, egy középkori keresztény és egy pogány magyar képzetből. Az első a germán vihardémonnal (Wilder Jäger), a másik a középkori vándordiákkal (vagana, goliard) hozható kapcsolatba. Az utóbbi ördöggel cimboráló bűvésznek, varázslónak tüntette fel magát. A két idegen eredetű képzetbe beleolvadt a magyar táltoshit némely vonása is.
A katalizátor fogalma – az ismert kémiai jelentésén túl – átvitt értelemben olyan változást elősegítő személy, aki jelenlétével, közölt gondolataival, cselekedetével elősegít valamely társadalmi folyamatot, változást egy közösségen belül. A világhálón olvasható meghatározásban az írók műveiken keresztül katalizátorok lehetnek az adott társadalomban. Petőfi például az 1848. márciusi események egyik katalizátora volt.
Nos, ha valaki ilyen címet ad az eddigi termését magában foglaló verseskötetének, gyanúm szerint maga is a barboncások fajtájából való, ráadásul nem kevés társadalmi elhivatottsággal megáldva. De ki is voltaképpen a szerző, Fodor Miklós?
Vallom, mindannyiunk életében meghatározó az indíttatás. Nos, Miklós édesanyja könyvtáros előzmények után református lelkészként szolgált, édesapja pedig az irodalomtudományok doktora, aki különösen a 19. századi francia irodalomban mélyült el, s docens az egyetemen. Miklós 1996-ban szerezte oklevelét az ELTE bölcsészkar filozófia szakán. A következő évtől a mai napig fuvolát és furulyát tanít különböző Pest megyei alapfokú művészeti iskolákban. Ebből 2007-ig egy évtized kötődik Isaszeghez, amely időszakban természetesnek érezte, hogy helyi lakosként és itt dolgozó alkotó-előadóművészként részt vegyen városunk kulturális életében. Az oktatáson túl számos helyi rendezvénynek volt a tanítványaival vagy az általa alapított Túlpart együttessel a résztvevője, némelyik forgatókönyvének a társ-megalkotója is. Amióta nem itt dolgozik, ez a szerves kapcsolat lazábbá vált, megnehezült.
Az említett hangszereken kívül megtanult népi furulyán és brácsán is játszani. 1997 óta zenél különböző együttesekben: a Greenfields (ír népzene), a Mező (magyar népzene), 2003-tól a Túlpart formációban (énekelt versek), majd 2015-től a Membrán és Ellenanyag együttesekben. Sokunk számára emlékezetesek a különböző műfajokban és csapatokkal megvalósított előadásai.
Esszéi, kritikái neves irodalmi lapokban jelentek meg 2000 és 2013 között, a Napút, Kortárs, Hitel, Győri Műhely, Kalligram, Jelenkor folyóiratok hasábjain, no meg a világhálón máig folyamatosan. Gimnazista kora óta ír verset, de csak a körülbelül 2003 óta keletkezetteket vállalja ma is. Eddig egy versfüzetet tett közzé a Napút folyóirat Káva-Téka sorozatában.
Fodor Miklós sokoldalú ember: bár rendelkezik filozófusi képesítéssel, fuvola szakos zeneiskolai végzettsége is van, továbbá labdarúgásból alapfokú (grassroots) papírt szerzett, de a különböző tudásai jelentősebb részét autodidakta módon sajátította el. 17–20 éves kora között tagja volt a magyar ifjúsági sakkválogatottnak (jelenleg is tökéletesíti ebbéli képességeit), Isaszegen három éven át az U13-as, egy ideig pedig az U17-es korosztály labdarúgó csapatát is edzette. Három felnőtt saját gyermekük közül az egyik gépészmérnök, a másik mérnök informatikus, a harmadik matematikus.
A következőkben – messze nem a teljesség igényével – csak néhány személyes benyomásomról számolnék be, amelyek a 250 oldal terjedelmű verseskötetének az elolvasása alapján szűrődtek le bennem.
A nagyon összetett tematikája és formanyelve ellenére tartalmilag-eszmeileg a legfontosabbnak érzem a nemes eszmények, a jó, az értékek melletti kiállását. Akár ars poeticának is vehetjük, amikor a „mit és hogyan” kérdéséről így ír: „dallamból szivárványt / szavakból utat / érzésből hullámzást / tettekből hidat / mosolyból ablakot / álmokból ecsetet / szándékból gyöngysort / gondolatból liftet / ösztönből alagutat / tervekből létrát / de soha, soha, soha / gondokból csapdát” (hasítékok). Programja, hogy „napra nap / sarjassz derengést / láss maszk mögött arcot (…) évődve óvj / szabály szőtte hálózatban / botladozót” (Őrződ), továbbá, amikor „megigéz a képzelet, / szív ha játszik, / feledem a tényeket, / gond ha fájdít, / öntözöm a lelkeket, / szomj ha porzik, / rongyolódom érted is, / kor ha torzít.” (Öntöző). A döntéseinkben válasszuk tehát a jót, a lelket építőt: „olykor harc kell, csakazértis / válaszd a tövisbokrot, karcot, forradást / hogy bölcsebb légy és gyógyíthass / válaszd, hogy lelked termő magjáig hatolsz / ha bélyeges magányba taszít a világ / mert az ember addig ember, /míg mélyére ás” (válassz!) S még ha a másik acsarkodik, akkor is: „Dobsz kővel, doblak kenyérrel – csak vádolj. / Tudod, oly nép fiának születtem, / kinek lelke méhe nemesen szeret, / bár e nemességet tudatlan remegem. / Erőm, mellyel széttaposhatnálak, / jóság, mellyel emellek mégis, ha akarod.” (Egy rongyolóhoz)
Vállalja a gyökereinket, az ősöket, a hazát. Elődeink felködlő álom-szőttese, suhogó palást-szegélye felé kapva szenvedi a gyönyört, „mely látásként reájuk omolt, / akard a vonulást fáklyával kezedben, / évezredek torokba rekedt dalának / ízét érezd újra! Remegd a tűzre vetett báb üzenetét!” (Szabadság). Fülében az ősök rejtekező ösvényére csaló dallam cseng, „míg meséit, képeit, / dallamait, cifráit / őstengerek hínármezejéről / halássza, hogy / ráolvasó tükörként / egére függessze” (válassz!). Elszakíthatatlan kötelék fűzi a kibocsátó közösségéhez, amiről meghatott hangon tesz bizonyságot: „ha igéz a messzeség / ha sebez a kín, a láz / ölelésed menedék / szerető szülőhazám / soha nem tagadhatom / velem él e nép, e táj / tavaszom, gyerekkorom / szerető szülőhazám (…) ver a sors, mint jégözön / de megmaradsz, szülőhazám” (szerető szülőhazám). Bátor bizonyságtétellel idézi fel az ’56-os szabadságharcunk 50. évfordulóján zajlott brutális eseményeket: „Utcákon polgárok, / lelkük háborog: / vészjósló álarcban / sápadt zsoldosok. / (…) Erő és szervezet / parancsol, nem ész, / lehallgat, elhallgat, megalázni kész. / (…) Utólag orvosok / kötözik sebed, / utólag jogvédők / vizsgálják ügyed, / utólag hatalom fölöz / hasznos kamatot” (Merülés). Táltos eszmények lovagjaként a jelen világkavargásában történelmi léptékű, kegyelmi időszaknak érzékeli, ami ezekben az években nekünk adatott: „Senki sem sejti, mekkora haladékot kapott az Ország…”, melyről majd az utókor vajon tudja-e, mily hosszan tartott? (Kegyelmi időszak adatott)
Egészséges férfiember lévén, számos érzéki versében idézi meg a testi-lelki szerelmet, leheletfinoman vagy a maga félre nem érthető konkrétságában: „kit én, szerelem istene, megérintek / langyos nem maradhat, vállal vagy megtagad? / középút nincsen / ki enged csendemnek, viharomnak, abban erjedek, ihletek / ki kaput tár, madarammá avatom örök időkre” (Aphrodité szót kér). Egymás taván ringatózó meghitt pillanatokról, hullámverés hevességű érzelmekről, simogatásokról, karmolásokról, jajongó, ájult ölelkezésekről számol be emlékezetes szépséggel, amikben az önzetlenség gesztusa is felbukkan: „ne úgy, ahogy jó nekem / ne úgy, ahogy véled, hogy szeretném / csak úgy, ahogy jó neked / most és mindörökké / úgy legyen” (csak úgy). Szerencsésen tudja az erotikát és a természetet, a mindenséget képzettársítani, a csillagos égbolt csillogását összekapcsolva a leányok harang formájú szoknyájával s a harangkongással: „Csillogó csillanás! Csücsülj harangszoknyák fodrára, / hasalj templomharangok peremére, / keringd, csúszkáld körül e kényes-szép formákat, / (…) érintsd lányok térdét, combját, simíts harangnyelveket, / fond körül őket, körözve szárnyalj fölfelé földi mennyekig” (Harang és Csillag). Visszatérve az anyagi világba, a szellemes szójátékok sem idegenek tőle akár a szeretkezés vonatkozásában: „Fonnyadás ellen torna – (ó hogyne: mellen kotorna!) / Rongyolódás-gátló norma – (naná: gátlástalan komorna!) / Nyikorgást enyhítő olaj – (még mit nem: könnyítő ihaj!) / Kopást feledtető ital – (s hovatovább: remegtető illat!) / Gyógyszerek segítsetek! – (óv-szerek, kíméljetek!)” (A jó jaj).
Ahogy egy bölcselőtől elvárható, a lét értelmét, milyenségét nemcsak esszéiben, hanem a költészetében is boncolgatja. Elmereng azon, „mintha a lét számtalan hasonlatszálból szőtt, / véghetetlennek tűnő függöny volna (…) Játszik velem a felelőtlen lét” (Hasonlatburjánzás). Amikor Istennek felteszi a kérdést, merre keresse a mértéket, ezt a választ kapja: „A mérték Nálad van, gyermekem, magad vagy a mérték. / Mióta szabadságot szakítottál, sajnálom, nem ismerhetlek. / Az vagy, kivé teremted magad. Olyannak szeretlek. / Az erőt én fakasztom, a formákat én adom, / s Te alkotod egyszeri, díszes, ékes változatod” (Rekesz, edény, serleg). Számára tehát „a lét szakadatlan túlfeszülés, marasztalás / ágai benned hajtanak / fonnyadsz a marasztalásban / robbansz a túlfeszülésben/ ösztönre, szabadságra nincs maradéktalan válasz / ha nem nőne álomszárnyad / se élő, se mintázatos nem lennél” (illetlen álomszárnyak).
Madách Ádámjával, Shakespeare Hamletjével rokon a vívódása: „Az áhított ’magasabb szint’, / hová sokak szerint tartoznál / tehetséged és érdemed szerint, / a társadalmi haszonról nem is beszélve, / elérhetetlen. / (…) Marad a köréd gyűrűző karám élménnyel dúsítása / (…) Foltidő, ha felülsz a vágy szőnyegére, / mely mint tegnapi táltos / tapasztalni hív magasabb szint szent ígéretével… / Isteni érvvé avanzsált illúzió vezérelt, / hogy lelkedbe égesse a vonást, a határt, akivé lehetsz / ebben az életidődben.” (Magasabb szintre jutni) Tépődik, mégis „Mit kezdesz most e hiteles élettel? /Eltöltöd, elkótyavetyéled, elsikkasztod, / befekteted, kölcsönadod, feléled? / Akaratod, mely jóra hajlott, / jót oltott a közegellenállásba? / (…) Alkotott műveid, melyek lobbantak, / oltódtak mértékre?” (Hiteles élet). Végkövetkeztetése mégis a reményteli cselekvés, hisz „a mélyben magvak szunnyadoznak / suhintásra, kerítésre áhítoznak / légy hát suhintó / annyit érsz, amennyit kerítesz / (…) mélyedben mennyei magvak szunnyadoznak / sugárzó véredbe plántált ivadékok / (…) addig serkents, míg jártányi vagy / kérész időd múltán, többé nem meríthetsz” (magvak, suhintások, kerítések).
A Czakó Gábor által „gazdaságkornak” nevezett fogyasztói társadalmat, a tömegbefolyásolás erőszakosságát, a kulturális manipulációt nemcsak nevén nevezi, hanem szigorúan ostorozza is. A szabadság visszájára fordult, amelyben eltűnik a hívő erő, gazdává avatnak befektetőt „s porlad a szép, / de nem ártatlan párát, / de bűnöst falazna alapba / könnytelen lét” (Mívesek). Ez eltorzult világban „Szabad vagy, hajdani lélek / – hirdetik barbimosolyú, / rém aranyos óriások –, / lennél bár örök, fogyhatatlan profitbánya! (…) Alul sár, felül elmegép, / emitt érdek, amott élvezet, / középütt háló s hálózat” (Szabadság). A képernyőről sugárzó befolyásolás a relativizálást sugallja: „ronggyá gyűr az ámítás, / oly egyforma rossz és jó, mint két tojás. / Karosszékben hátradőlni negédes, / sebeinkre emlékezni veszélyes” (Ár). A véleményterror elégedetlenséget, sóvárgásokat injekcióz a bőrünk alá, „zavarossággal, kisszerűséggel / taposással, könyökléssel, / agymosással, látszattal” kelti az otthonosság látszatát a jobb sorsot áhító világ számára (a nagy inkvizítor nyomdokain). E falanszterben a gondolkodás nemkívánatos, az ember „bűnös, amennyiben a kezdeti állapotot még kívánja / a butaságot, a nemtudást, az egyszerűséget, / a természeti létbe ágyazottságot, / a természeti kényszerek uralmát magában” (Ne gondolkodj!).
Malomkő-időket vizionál, amelyben a homogenizáló hatalom azzal fenyeget, hogy „tégy akármit, szétmorzsolunk, / szkíta tönkölybúza-szem!” (Idegen világ szülötte). Bizony, nem csupán a jövő, hanem a jelen borzadályával szembesít, miszerint a morális tartás hanyatlóban, „Az ökoszisztéma satnyul. A lélek rongyolódik. Tanácstalanok tanácsolnak (…) Internet-cenzor hálóz. / (…) Múlt és jövő eltűnik. / „Agyakba programokat égetnek. / Az ősi szerénységet űzik. / (…) Táplálnak kóros hajlamokat. / Népek éthoszát láncra fűzik. / (…) Jogsértők jogokat követelnek. / A természetest korrektre cserélik. / (…) A szépeket erőszakolják. / Vénusz fekáliában fürdik” (Modernizálódunk). E jelenbe szüremlő jövőben egész pályás Istenre támadás zajlik a láthatatlan hatalom részéről, amely gátlástalan: „Sérts! Csak ne lássák, hogy ami történik: ártás. / Természeti csapásnak, végzetnek álcázd. / Legyen kezed ügyében számos hasznos erély. / Fedő mese. Fedő szerv. Fedő személy.” (A rejtett bűn szólama). A totális diktatúrát groteszk óriáskígyóként ábrázolja, amely mögött akár önmagát szigorúan védelmi rendszerként feltüntető szövetségi rendszert is felismerhetünk, amely néhány érdekeltségébe bevonja áldozatát, barátként, mentorként, jóakaróként, segítőként tüntetve fel magát. Ám ha a már teljes befolyás alá került alany (állam?) óvatlan vitorlájába rossznak minősített szelet kívánna befogni, a „Nagy Testvér” ellentmondást nem tűrően, „óvón” fel- és átkarol (Halálig tartó ölelés).
Rokonlélek művészeket – Radnóti Miklóst, Pilinszky Jánost, Incze Mózest – is megidézi verseiben. A népi kultúra, a folklór a gyakorló muzsikus témáiba, kifejezésmódjába természetszerűleg beszüremkedik, átegyénítve. Megkísérli az alkotás révületét is visszaadni, hisz akkor ír, ha „túlról” valaki, valami „átremeg”, ilyenkor nem ő, hanem aki, ami a tollát fogja, annak a mondanivalóját, közlendőjét közvetíti. „Gyöngyként / látás rejtekén, / őrzi még titkát, / mi nem jel, / hang se kép: / magja bár / mindeneknek.” (Talán révület) „S ha holnap láthatóvá formálom, / azért teszem, hogy értsd: / lelkek sokszorozható karcát, metszetét / foszló nyomatok színéről s fonákjáról / betűzni restaurátori jog s kötelesség.” (Élő, kétoldalú nyomat) A zene kifejezései, utalásai – dallamok, ritmusok, moll és dúr hangsor, zongoraművész-ujjak, kórusnak ellenpontozott ének, zubogó zene, húr, hang-test, hang-szárny, hangszálakon rezgő vibrato, fuvolás, vonósok szilajkodása, kakofón dobszó – érthető módon visszaköszönnek a költeményekből. Hivatását, a zene tanítását egyenesen a létkérdésekkel köti össze, hiszen amit át kíván adni, az másról, többről is szól: „a tér, az idő, az anyag – / kérdésére paradox, lefulladó válaszokat adhatok immár… / ha épp zenét tanítok / (…) s néha megérzi a tanítvány, a lélekben gyermekibb teremtmény, / hogy ’mi van’, hogy mi ’vankodik’ most itt éppen, / általa, véle, néki csupán, és persze belém sem különben… / akkor és csak akkor érdemes volt élni” (Hajón).
Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy Fodor Miklós rendszerében kitapintható a hit, de nem ájtatos, jámbor, tételes vallásokhoz köthető módon. Pilinszky kapcsán megjelenik versei között a végítélet, a Jelenések könyvének felidézése is (Apokrif táltosének). A paradicsomi lázadást és az egyéni életútját párhuzamba állítja, de nem ellen-, hanem mellé szegül Teremtőjének. Úgy értelmezi, „Mi is ő vagyunk. Otthona otthonunk. / Teste a testünk. Szíve a szívverésünk. / Befogadott, igaz, kényszerűségből…” (Az ember teremtéséről). Érzi, szemében a szikra: istenek ősi, kéretlen ajándéka, „a termő hatalom sugarában percenként nyílnak rózsák. / Az Élet magát ostromló csoda, másra ne várj, / (…) Bár – mondom – pusztán égő képzeletben, / mégis isteni, láthatatlan, bizsergő fényességbe öltözötten / hever melletted, fölötted a világ” (Ég és Föld gyógyító nászának részese). A kötet záró verse sem véletlenül ekként kezdődik: „Ha tagadod az istenek létét, / rád zárják a vasajtót, / bekalitkáznak istentelen világodba. / Ha istenképekben hiszel, / a hamis tudatot kockáztatod, / és elvéted Őt, mikor eléd áll. / Ha nem tagadod és nem hiszed, / bár nem is zárod ki akármiféle létezésüket, / elindulhatsz egy kanyargós ösvényen, / a sejtelmek és sugallatok vándorútjain / (…) Ki rálát az általad kódolt ábrára, / mágikus tükre révén eléd tárja, Ő a Te istened” (Ábrámmá lettem).
Ennyit szerettem volna kedvcsinálóul kiemelni Fodor Miklós értékes és összetett, néha könnyed, ám cseppet sem könnyű költészetéből.
Elhangzott Fodor Miklós Garabonciás-katalizátor (Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2023. 250 oldal) című könyvének bemutatóján, az isaszegi Jókai Mór Városi Könyvtárban, 2024. április 20-án.
