Irodalmi Szomszédolás I. rész

 Ezt a címet szántam annak a, remélhetőleg majd fokozatosan bővülő sorozatnak, melynek célja a cseh és a szlovák irodalom egy-egy ismert alkotójának megismertetése az érdeklődő olvasókkal. Hogy miért éppen e két közép-európai irodalomra esett a választás? Nos, ennek nagyon egyszerű, mondhatni prózai – hogy a témánál maradjunk – oka van.

 Mivel Párkányban élek és egyetemi tanulmányaimat a morva nagyvárosban, Brünnben végeztem, ezért viszonylag sok szállal kötődöm, akaratlanul is, e két szomszédos kultúrához illetve irodalomhoz. Sajnos napjainkban különböző okok miatt gyakran érezhetjük a magyar–cseh, de főképp a magyar–szlovák kapcsolatok elhidegülését, ezért mindenképpen hasznosnak látszik a közeledés illetve a közvetítés szolgálata valamilyen módon. Azt szokták mondani, hogy a gasztronómia az, amelynek segítségével talán a legkönnyebben felébreszthető egy-egy nép vagy kultúra iránti szimpátia. Én ehhez még hozzátenném az irodalmat is, hiszen szinte közismert, hogy elsősorban a cseh irodalomnak mekkora olvasótábora van Magyarországon. Milan Kundera vagy éppen Bohumil Hrabal neve ismert a tájékozott olvasók előtt, de úgy érzem, hogy a kör tovább is bővíthető más alkotókkal. Olyanokkal, akiknek munkássága talán kevésbé ismert az irodalombarátok előtt, ám fontos mérföldkövei a cseh vagy a szlovák irodalomnak.
A sorozat minden része azonos módon épülne fel: egy néhány soros bevezető és az életrajzi adatok ismertetése után az adott szerző legfontosabb műveinek felsorolása, rövid ismertetése jönne, elsősorban olyanoké, melyek magyar fordításban is megjelentek. Végül egy rövid részlet következne az alkotó egyik művéből, természetesen magyar fordításban. Ne számítson tehát magasröptű vagy nehezen emészthető irodalmi elemzésekre az olvasó, mert nem ez a célja az Irodalmi szomszédolásnak. Ahogyan azt már pár sorral feljebb megfogalmaztam, a közvetítés és a közelítés a cél, mert meggyőződésem, hogy a magyar irodalomban is oly sokszor megfogalmazott egymásrautaltság talán soha nem volt olyan aktuális, mint manapság. Mert hogyan is fogalmazta meg mindezt Ady Endre?

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.”

I. rész:

A robot szó megalkotója, Karel Čapek

Az irodalmi szomszédolást Karel Čapekkel kezdem, aki a 20. századi cseh irodalom egyik legismertebb képviselője. Ez az ismertség azonban Csehország határain túl némileg csökken, amit az is bizonyít, hogy neve talán nem cseng annyira ismerősen a magyar fül számára, mint pl. Hrabalé, Kunderáé vagy éppen Hašeké. Műveit tekintve azonban mindenképpen az élvonalba tartozik, és a cseh olvasók előtt legalább akkora a tisztelete, mint az előbb felsorolt szerzőké. Čapek ahhoz az irodalmi generációhoz tartozott, amely az első világháború éveiben érett igazi alkotóvá. Újságíróként, továbbá próza- és drámaíróként egyaránt maradandót alkotott. Ugyancsak széles körben ismertté váltak gyermekeknek írt művei, az olvasók közül is bizonyára sokan forgatták a Dášenka, egy kis foxi élete című könyvét. Talán kevesen tudják, hogy a mára teljesen elterjedt ´robot´ kifejezést ő használta először egyik művében. Műveinek, elsősorban regényeinek és elbeszéléseinek egyik fő témája a figyelmeztetés és ezzel együtt a figyelemfelkeltés valamilyen valós vagy vélt veszélyre – erősödő fasizmus, elembertelenedés, elgépiesedő társadalom.

Čapek 1890-ben született, édesapja ismert orvosként tevékenykedett. A három testvér közül Karel volt a legfiatalabb, bátyja, Josef festőként és íróként vált ismertté, Helena nővére pedig szintén az irodalom területén jeleskedett. Karel Čapek középiskoláit Hradec Královéban és Brünnben kezdte, az érettségit a prágai akadémiai gimnáziumban tette le. Ezt követően beiratkozott a prágai Károly Egyetem bülcsészkarára, melyet 1915-ben a bölcsészdoktori cím megszerzésével fejezett be. Irodalmi munkásságának kezdetét nagyban befolyásolta, illetve ösztönzőleg hatott rá, hogy 1910 és 1911 közt tanulmányi úton vett részt Párizsban és Berlinben.
Az egyetem elvégzése után Čapek először egy grófi családnál kapott nevelői állást, majd a prágai Nemzeti Múzeum könyvtárosa volt. Ezt követően került a prágai Národní listy és a Lidové noviny szerkesztőségébe. Mintegy három éven keresztül színházi rendezőként is kipróbálta magát, amikor a prágai Vinohrad Színház alkalmazottjaként tevékenykedett.
Čapek ismert utazó volt, sokat tartózkodott hazáján kívül. Külföldi útjain szerzett tapasztalatait, meglátásait a magyarul is olvasható Zsebtörténetek (Povídky z jedné kapsy. Povídky z druhé kapsy) című művében foglalta össze. Termékeny íróként ismerték kortársai, akinek még életében számos tisztelője akadt. Halálát egy váratlan tüdőgyulladás okozta 1938-ban.

Az életrajzi adatok közlése után Karel Čapek művei közül megemlítek néhányat, melyek tudomásom szerint magyar fordításban is megjelentek, és talán a Kedves Olvasó is kedvet kap majd ahhoz, hogy belelepozzon egyik-másikba. Műveinek aktualitása vitathatatlan, hiszen ahogy már arra a fentiekben utaltam, sokszor figyelmeztet az elembertelenedés, az eltúlzott műszaki civilizáció veszélyeire. Ha körülnézünk környezetünkben, könnyen rájövünk, hogy ezek a veszélyek napjainkban hatványozottan jelentkeznek.

R.U.R. – a különös cím tulajdonképpen egy rövidítés, mégpedig egy gyáré, ahol gépembereket, robotokat készítenek. Innen tehát a bevezetőben már említett utalás erre a kifejezésre. A robotok olcsó munkaerőnek bizonyulnak, lassan mindenhonnan kiszorítva a valódi embereket. A regény üzenete az elgépiesedő társadalom miatti aggódás és az élhető emberi jövő féltése.
Harc a szalamandrákkal (Válka s mloky) – a szumátrai szigetvilágban egy különös, eddig ismeretlen állatfajra bukkan egy arra tévedt hajóskapitány. A rendkívüli képességű és intelligens állatokat az emberiség szolgálatába szeretnék állítani a világ vezetői, ám ez visszaüt… A szalamandrák és az emberek közt kíméletlen harc kezdődik a túlélésért.
Kínos történetek (Trapné povídky) – amint a cím is mutatja, olyan történeteket, elbeszéléseket olvashatunk itt, melyek alapja az emberi kapcsolatok lélektani félresiklása, az azokból eredeztethető szorongás és félelem
Krakatit – a szerző a műszaki haladás lehetőségeit és annak korlátait boncolgatja.
Fehér kór (Bílá nemoc) – az író a főhősön keresztül a hatalomra éhes egyének könyörtelen logikáját mutatja be, és a vele szembe szálló, nemes lelkű, ám háttérbe szoruló egyén tragédiáját. 

Az alább olvasható elbeszélés Karel Čapek egyik legkorábbi és sokak szerint egyik legértékesebb művéből, a Kálvária (Boží muka) című novelláskötetből való, mely 1917-ben jelent meg. (Magyar fordításáról nem tudok.) A kötet alaphangulatát a világháború határozza meg, a szerző nem is titkolja, hogy a rettenetes dúlás hatott rá ösztönzőleg. A tizenhárom balladanovella alapja mindig valamilyen láthatatlan és megmagyarázhatatlan esemény vagy dolog: ismeretlen és magában álló lábnyomok a hóban, egy szökésben lévő fegyenc furcsa jelleme vagy éppen egy otthon nélküli lány nem mindennapi sorsa.

Az alábbiakban olvasható Váróterem (Čekárna) című novella alaphangulatára a sejtelmesség a jellemző, mely a várakozás feszültségében teljesedik ki:

A vendéglőben töltöm az éjszakát, gondolta Záruba, miután elment a vonat, vagy esetleg valahol a váróteremben; három vagy négy órát alszom és az első reggeli vonattal tovább utazom. Istenem, csak minél gyorsabban! Még maradt a remény, és még minden menthető; óh, még mennyi óra!
De a vendéglő már zárva volt és az egyetlen várótermet katonák töltötték meg. A padokon és az asztalokon aludtak, a földön hevertek a lábtartó lécekre, a köpőcsészékre vagy éppen gyűrött papírra támaszkodva, arccal a földnek, egymás hegyén-hátán, mint egy rakás holttest. Záruba a folyosón húzta meg magát: hideg volt itt, és két gázláng kimerülten remegett a nyirkos félhomályban, ami kátrányszaggal és az illemhelyek szagával volt átitatva; néhány ember reszketett és ásítozott a padokon a hosszú várakozás tompa türelmével. De legalább akadt itt egy kis hely, egy kicsi hely az embernek; legalább egy kis hely a megfáradt utazó néma álmához.
Záruba talált egy padot és a lehető legbiztonságosabb módon ült le rá; testéből kuckót képezve álmához, ágyat, ágyszélt, menedéket − Óh, milyen kényelmetlen, riadt fel félálomból; miként is tudnám a végtagjaimat kényelembe helyezni? Hosszasan és kitartóan gondolkodott ezen; végül gyermeki módon húzta össze magát a padon. De a pad túlságosan rövid volt. Záruba kétségbeesetten küszködött saját testméretével, és elszontyolodva a kíméletlen küszködéstől, mozdulatlanul, kisfiúsan feküdt, és a nagy fénykarikákat bámulta, melyek a sötétben forogtak − Hiszen már alszom, cikázott át fején a gondolat, és ebben a pillanatban kinyitotta a szemét; mintha két fal sarka csúszott volna egybe és vészjóslóan felnevetett; hol vagyok tulajdonképp? Mi akar ez lenni? Riadtan próbált valamilyen tájékozódási pontot keresni, de nem tudott kiigazodni sem a helyen, sem az irányon; így összeszedte valamennyi bátorságát és felkelt. Újból látta a hosszú és hideg folyosót, de szomorúbbnak látta, mint előtte, és rájött, hogy már teljesen fölébredt az álomból, és megérezte szájában a keserű virrasztás ízét.
Könyökére támaszkodva gondolkodni kezdett a dolgairól. Megtette az utolsót is, kiáll a segítség mellett, igen; de még annyi óra! Szétszórtan tekintett szét a folyosó piszkos padlóján; széttaposott papírdarabokat, undorító köpetet, megszámlálhatatlan láb szennyét fedezte fel − És ott mintha valamilyen arcforma rajzolódna ki, a szemek sárból, a száj nyálból, kényszeredett kísérlet a mosolyra…
Undorodva kapta fel a szemét. Ott egy katona fekszik a padon, hátrafordított fejjel alszik és nyöszörög, akárcsak egy haldokló. Valamilyen asszonyság alszik, ölében egy kislány fejecskéje; rossz és szánalmas arckifejezése van, alszik; de a kislány sápadt szemekkel felnéz és valamit susog; hosszú, kiugró álla és széles szája van, sovány arcocskája, szomorú, széles, ábrándozó szemek gyermek-öregasszonya − Ni, az a testes hogy alszik, megduzzadva a félálomtól, erőtlenül lecsüngve a padról, bárgyú arccal; lágy anyag, mely támasztékot keres. − Zöld kalap alatt fiatal férfi fekete, élénk szemei pislognak. „Gyere ide”, süvíti hézagos fogai közül a halványkék szemű lánykára; „gyere ide”, súgja ezután és nevet. A kislány zavarodottan izeg-mozog és szörnyű, öreges mosollyal nevet; fogatlan. „Gyere ide”, füttyenti a fiatalember és maga ül melléje. „Hogy hívnak?” És tenyerével megsimítja a térdecskéit. A kislány szorongóan és nem szépen mosolyog. Az alvó katona hörög, mintha a halálán lenne.
Záruba összerázkódott a hidegtől és az undortól.
Éjjel egy óra. Az idő kínkeservesen haladt előre, és Záruba ettől szétesettnek, a növekvő és iránytalan feszültség gondolatától széttépettnek érezte magát. Jól van, mondta magának, becsukom a szemem, és kibírom így gondolatok nélkül és mozdulatlanul minél tovább, egész órákon át, amíg az idő le nem pereg − És így ült meggémberedve, kényszerítve magát, hogy minél tovább bírja; végül, egy kibírhatatlannak tűnő idő után, kinyitotta a szemét. Folyosó, papírok, gyerek, ugyanaz a kétségbeesett, öreges nevetés…Semmi sem változott. Minden megmerevedett a soha el nem múló, megrekedt jelenben.
Hirtelen Záruba egy embert fedezett fel. A sarokban mozdulatlanul ült, akárcsak ő és nem aludt. Ez szakasztott olyan, mint én, gondolta Záruba; szintén nem tud aludni. Vajon mire gondolhat? A vég nélküli várakozásra, mint én? Az ember megremegett, mintha ez a kérdés nem volna számára kedves. Záruba akaratlanul is belenézett a formátlan arcba; nyugtalan mozgást vett rajta észre, mint amikor valaki a legyet készül elhajtani. Egyszer csak a férfi felkelt, lábujjhegyen keresztüljött a folyosón, és pontosan melléje telepedett le.
„Kellemetlen volt Önnek, hogy az arcát néztem” – mondta Záruba tompán.
„Igen.” Mindketten hosszasan hallgattak. „Nézze csak”, mondta végre az ember, miközben ujjával a földre mutatott, „ez éppen úgy néz ki, mint egy emberi arc.”
„Igen, már az előbb én is néztem.”
„Már nézte”, ismételte az ember elgondolkodva; „akkor Ön is úgy volt − „
„Hogyan ?”
„Semmi sincs nehezebb a várakozásnál”, válaszolta az ember.
„Hogy voltam én?”
„Nehezen. Nehéz várni. Bármi is jöjjön, az már megszabadulás. A várakozás nehéz dolog.”
„Miért beszél erről?”
„Mert nehéz dolog várni. Ön is emberarcot látott a porba és a nyálba írva. Ön is szenvedett. Semmi sem kínzóbb, mint a jelen.”
„Miért?”
„Mert várakozni nehéz.” Az ember elhallgatott és a földre nézett.
„Hová utazik?”, kérdezte Záruba kis idő múlva.
„Csak úgy megyek”, válaszolta szétszórtan, „a magam örömére. Gyakran rátalál ugyanis az ember szép helyekre. Olyan messzire elmegy, hogy végül semmire sem gondol, és kiköt egy bizonyos helyen, ahol patak vagy erdei forrás, netán gyermekek vannak, esetleg valami váratlannal és szép dologgal találkozik az ember − És itt meglepődve döbben rá arra, hogy mi is a boldogság.”
„Mi a boldogság?”
„Semmi különös. Egyszerűen csak találkozunk vele. Ez, röviden szólva, rácsodálkozás. Gondolt ön már valaha a pogány istenekre?”
„Még nem gondoltam.”
„Ez valahogy így volt: senki sem számított rájuk, és hirtelen mégis megpillantotta őket valaki. Valahol a vízben, a bozótban, vagy éppen a lángban. Ezért voltak olyan szépek. Óh, bárcsak ki tudnám ezt fejezni! Valahogy ki tudnám fejezni!”
„Miért gondol az istenekre?”
„Csak úgy. A szerencsével gyorsan és váratlanul kell találkozni. Ez egy különleges véletlen! Olyan hirtelen jött esemény, hogy legszívesebben azt mondaná: óh, miféle kaland ez! Találkozott már vele valamikor?”
„Igen.”
„Biztosan úgy érezte, mintha csak álomban volna. A legszebb benne a kaland. De ott, ahol a szeretet megszűnik kaland lenni, szenvedéssé válik.”
„Miért, miért van ez így!”
„Nem tudom. Nem tartana soká, ha nem szenvedés volna. Gondoljon csak bele, régen a boldogságra és a véletlenre ugyanazt az elnevezést használták. De ez istennév volt.”
Fortuna, gondolta Záruba bánkódva. Ha az utamon találkoznék vele! De nehéz várni a véletlenre!
„Nehéz a várakozás,” mondta újból az ember, „olyan nehéz és gyötrelmes, hogy bármit is várjon az ember, csupán egyetlen dologra vár: a várakozás végére, a várakozástól való megszabadulásra. Olyan nehéz, hogy végül amit kivárt az ember, már nem lehet sem szép, sem boldog, de önmagában is különös, szomorú és attól a sok várakozástól fájdalmas − Nem is tudom, hogy mondhatnám. Minden megszabadulás olyan, hogy az soha nem az igazi boldogság.”
Miért mondja ezt?, gondolta Záruba; hogyhogy nem lehetek boldog, miután kivártam?
„Magát az Istent várták”, folytatta a férfi; „Hah, de miféle ember jött, hogy megváltsa őket a várakozástól? Kinézetében nem volt semmi szépség, az utolsó a férfiak sorában, a fájdalmak férfija; hordozta a mi gyengeségeinket és tűrte a mi fájdalmainkat, mintha nem is lett volna isten.”
„Miért beszél erről?”
„Nézze csak, a várakozás nehéz dolog; még az Istent is megtöri és megalázza. Várjon csak évekig valamilyen boldogságra, egy nagy és szépséges eseményre; végül megérkezik, csak éppen valahogy szomorúan és komoran, mint valamilyen fájdalom; de ön azt mondja: igen, Istenem, ez az, amire annyi éven át várakoztam, hogy végül megváltson!”
„Mit akar ezzel mondani?”
„Ezzel azt akarom mondani: a várakozás egyetlen jutalma annak vége; és csak ezért érdemes várakozni. Ezért, csak ezért kell várakozni. Ez a mi hitünk értelme.”
„Milyen hité?”
„Bármelyiké”, mondta az ember és elhallgatott.
Az emberek a folyosón felébredtek és elkezdtek járkálni. A fogatlan kislány most elaludt az anyja ölében, megbújva a sál alatt. Egy kis élet kezdődött a folyosón; céltalan és rendezetlen volt, de mégiscsak beindult és fenn tudott maradni.
„Mit akart mondani azokkal az istenekkel?”, kérdezte Záruba hangosan.
„Szépek voltak”, mondta a férfi; elég volt csak egy kis szerencse vagy véletlen, hogy az ember meglássa őket és ezáltal ő maga is kissé istenné vált. Azt gondolom tehát: különös a boldogság, és ugyanígy különös a szépség és a boldogság esetében az, hogy csak csoda vagy véletlen folytán történhetnek meg. De az, aki vár, valami olyasmire vár, aminek meg kell történnie; valaminek jönnie kell, ami véget vet a várakozásának. Nézze, mindenki vár…ön is; letértünk a boldogság útjáról, hogy nagy dolgokra várjunk. Hah, a várakozás az élet szörnyű feszültsége, majdnem mint a hit. De minél tovább várunk − − Bármi is jöjjön, meg leszünk váltva. Nézze csak, már nappal van.”
A pályaudvarra emberek csoportja tódult ki, nevetve, köhögve és zsivajogva. Mintha egy nagy seprűként ment volna végig a zaj a folyosón, hogy kisöpörje a lesüppedt csendet és a beporosodott hangokat. Az utasok felkeltek a padokról, lerázták magukról a pókhálószerű álmot, és bizalmatlanul méregették egymást, akiket összekötött az éjszaka. De kint, az ablakokon túl, már egy új nap virradt.
Azt az embert, aki beszélt, Záruba elvesztette a szeme elől. Új csoport, vonatjegyek, kiáltozás és csengetés − A fekete, zajos vonat megérkezett az állomásra, majd elnyelte a felszállókat, füttyentett, fújtatott és tovább haladt a cél felé. Istenem, csak gyorsan, gondolta Záruba, még nincs minden veszve; a remény az utolsó pillanatig él.