A mintegy húsz éve működő civil szervezetek szakmai tevékenységeik mellett többféle célt tűznek maguk elé. Ilyen pl. az, hogy valamely érintkező, vagy hasonlatos, tudományos vagy kulturális tárgykörben kapcsolatfelvételt, jobb esetben együttműködést kezdeményeznek. Jó példa volt erre a „Dunakanyar-népvándorlás-honfoglalás c. gödi konferencia (2004. október 1.) a gödi székhelyű Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület (MŐME), a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület (MBKKE) tagsága és a Dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyv és Lapkiadó szerkesztősége ismerkedett egymással. Közös témakör volt az őstörténeti-biológiai és a magyar történelmi-ifjúsági tankönyvek bemutatása. (1. Csicsay Alajos-Balázsy Géza: Apáink öröksége. Állataink és növényeink könyve. Lilium Aurum Dunaszerdahely 1999. kiegészítő tankönyve az általános iskolai természetföldrajz-oktatáshoz. 2. Csicsay Alajos: Királyok, fejedelmek, kormányzók. Kiegészítő történelemkönyv. KATEDRA sorozat 24.k. Dunaszerdahely, 2003).
A harmadik kötet rövid ismertetése a 2002. évi okt. 5-6-i Dunaszerdahelyen rendezett Vámbéry-konferencia nyomtatott anyaga. Szerkesztője: Dobrovits Mihály, a MŐME tagja. (L.: A megtalált örökség, Lilium Aurum Dunaszerdahely, 2003.) A kapcsolatfelvétel és barátkozás sikerült, azonban az utóbbi években személyi és történelmi lehetőségek híján szünetel.
A könyvek érdemeit a helyes értékeléshez itt kell felsorolnunk: kiadója magyar nyelvű, szlovákiai kiadó, szerzői magyar anyanyelvű szlovák állampolgárok: tanár-írók, kutatók, akik a hiányos tananyag pótlására kiegészítő, ismeretterjesztő (tan)könyveket írnak, kiadnak az ifjúság számára. Nem csupán saját, hanem – anyaországi használatban is hiánypótlók ezek a művek.
Jelen könyvismertetőnk szerzője a Párkányi Városi Múzeum vezetője, a Párkány és Vidéke c. regionális havilap szerkesztője. Rendszeresen publikál más lapokban, folyóiratokban is. A kötet kiadója a komárnói (révkomáromi) KT Könyv- és Lapkiadó Kft. Az első kiadás éve 2008. Szakmai ellenőr: Horbulák Zsolt, a történelemtudományok kandidátusa. Támogató: Kőhídgyarmat Önkormányzata.
A szerző kötete előszavában visszaforgatja az idő kerekét, mert „az ősrégi település immáron több, mint ezer éves, a honfoglaló Gyarmat törzs kis töredékének hazája.” „Sok évszázad rejtelmeinek” nevezi „azt a hatalma örökséget, amely máig fennmaradt /…/ s őseink nyomdokain haladva olyan jelent építünk, melyre bátran támaszkodhatnak majd az utánunk következők.”
A szülőföld iránti szeretet mellett az együvé tartozást kéri az olvasóktól, akiket meghív az útra: „belesni régmúlt idők ablakán, továbbadni a következő nemzedéknek.” Teszi ezt a szerző ilyen ajánlással:
„Ajánlom ezt a könyvet olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel és odaadással gyűjtöttem a hozzá való anyagot sok-sok éven át.”
A község földrajzi elhelyezkedése, geológiai és domborzati leírása (7-18. old.) A község a történelmi Esztergom vármegye területén fekszik, 8 km-re Párkánytól. Ma Szlovákia része, a nyitrai kerület érsekújvári járásához tartozik. Az Ister-Granum (együttműködési) Eurorégió száz községének egyike. Legmagasabb pontjáról, a Kékhegyről, a Kékítőről (251 m) lenyűgöző kép tárul az esztergomi Várhegyre. Bél Mátyás 1739-ben a falu szőlőhegyeit, borait dícsérte. Szívdobogtatóan szép magyar dűlőneveket és határrész-neveket találunk a település és a környező falvak (Kéménd, Libád, Muzsla, Ebed, Nána, Kicsind) közti területen a Magyar Királyi Állami Nyomda 1890-es térképén (Beltelek, Kékítő, Öreghegy, Vadas – napjainkban a párkányi fürdő neve, – Templomföld, Teknős, Tekenyős, Irtványrétek; Fehérpart, Töröksánc, Nagytanya-Kistanya, Harangozóföld, Ördöngős).
A környékbeli folyószabályozások (Zsitva, Garam, Párizs patak, Csurgó, Döglött Kanális) és mocsárlecsapolások külön fejezet a könyvben. Intézője annak idején Pálffy József herceg volt. A szabályozás 1819-1926-ig tartott. A mocsár, a mai maradványa (17,85 ha) 2002-től természetvédelmi terület. Neve: Kőhídgyarmati szikesek, Kőhídgyarmati tisztások, amely a Pannon fennsík ún. halofit (sókedvelő) növényeinek a leggazdagabb lelőhelye (pl. széki madárhúr, -árpa, -sóvirág, -üröm, -buvákfű, -here, -cickafark; bárányparéj, kamilla, villás boglárka, sávos here, lúdfű, pici bükköny, salátagalambbegy, apró keresztfű, keskenylevelű sás, nyúlárnyék, közönséges bábakalács, csátés sás, tengerparti kígyófű, mocsári kosbor, felemás zsázsa, egérfarkfű, vetési zsellérke, fűzlevelű peremizs, bánsági sás.) Állatai: különleges futrinkák, szitakötők)
Itt kell szólnunk a falu eredeti, honfoglaláskori neve mellé került jelzőről, melyet megkülönböztetésül a többi Gyarmat nevű helységtől KŐHÍD-GYARMATnak neveznek arról a szilárdan épített hídról, amelyet a „kisújfalusi, köbölkúti, sárkányi és libádi mocsarak vizét elvezető patak fölé emeltek” (14) „Jelenleg két híd ível át a Párizs patakon, az egyik a Nagykőhíd,” melynek nevéből eredezteti „Helischer József esztergomi városi tanácsnok „Esztergom vármegye statisztikai, történeti és helyrajzi leírásá”-ban, 1827-ben. A helyi szájhagyomány is ugyanezt a nézetet támasztja alá. Oklevél-adatok alapján pedig a „híd”-elnevezés 1570-től igazolható. (Ám feltételezhető, hogy a környéken már a rómaiak is megépítették hídjaikat.) 1950-ben újjáépítették vasbetonból. A másik a „valamikori Fahíd”, amelyet vasszerkezetű betonhíddá alakították át (9). A falu címere azonban ma is őrzi a régi szép kőhíd ívét, a falu zászlója pedig a címer kék-fehér-zöld-fekete színeit viseli. 1948-tól Kőhídgyarmat jelenkori hivatalos szlovák neve KAMENNY MOST, azaz KŐHÍD. Gyarmat nélkül.
Jelentős lehet az őstörténet iránt érdeklődő olvasók számára a könyv második, harmadik és negyedik fejezete. Címei: II. Településtörténeti évezredeink; III. Elsők között az új hazában; IV. Gormodtól Kőhídgyarmatig. (Időben – a török hódoltság koráig) (18-32).
A település történetét régészeti kutatások alapozzák: a vidéken az „őskőkor vagy őskőkorszaknak (paleolitikum) kezdetleges eszközöket formáló ősembere volt a lakója (Kr. E. 2,4 millió – 10000)”. A megtelepedés első nyomát az aurignuaci kultúra tárgyai bizonyították. Az újkőkori, rézkori, bronzkori, majd későbronzkori (falubéli) és koravaskori leletek (hallstatti kultúra Kr. e. 8-5. sz.) a település életfolyamatosságát bizonyítják. A kelta és a római birodalmi kultúra több oldalas elemzését mindössze három soros fejezet zárja. „A szlávok” címen: „Egyes leírások arra engednek következtetni, hogy a Nagy-Morva Birodalom idejében (833-907) szláv lakóhely lehetett a község helyén. Ebben az időben egy patriarkális várhely létezett a falu területén (23. szlovák források alapján).
A könyv értékelésének alapötletét valójában a III. és IV. fejezet adta: III. Elsők között az új hazában, IV: Gormodtól Kőhídgyarmatig. Ugyanis a MŐME tagja, dr. Czeglédi Katalin, a Károli Gáspár Református Egyetem BTK akkori tanára az 1997. évi (május 14-15) marcali tanácskozáson előadást tartott, melynek témaköre: földrajzi neveink őstörténeti vonatkozásai, ennek első részét „A Gyarmat név a földrajzi nevek tükrében” címen publikálta (L.: Avarok és honfoglaló magyarok Somogyban. Szerk.: Karancz Gábor, Marcali 1997. 53-79.) Célszerűnek látszott, hogy a két szerző egymás anyagát megismerje annál is inkább, mert „a történelmi Magyarország területén összesen 23 Gyarmat helynevet számolhatunk össze” (25).
(A fénymásolt anyag-csere 2009-ben megtörtént, a további személyi-tudományos kapcsolatteremtés e sorok írója számára nem ismeretes. HGné). Mindkét anyagban Bíborban- született Konstantin bizánci császár 950 körüli könyvéből vett felsorolás törzsneve: „negyedik a Kürtügyermatué” /…/ „A puszta személyneves településnevek egyik sajátos csoportját alkotják a törzsnévi eredetűek. A településnevek a törzsek listájában foglaltaktól csak annyiban térnek el, hogy Kürtgyarmat településnevet egyetlen egyet sem ismerünk, viszont Kürt és külön Gyarmat nevek fordulnak elő” /…/ A törzsnevek településnevekben legkorábban a 10. század végefelé jelenthettek meg” – így hivatkozik Juhász Gyula Kristó Gyulára és Berta Árpádra (24-285).
Egyéni megjegyzésünk: Kürt nevű falu Kőhídgyarmat közelében ma is megtalálható. (szlovák neve: Strekov) A Garamszentbenedeki Apátsági okiratok Kürt településnevet elsőízben 1075-ben említenek (Kürt falumonográfiája szerzőjének, Pénzes Istvánnak személyes közlése. HGné.) Az összes többi, Kárpát-medencei helységnévben csupán összetételben szerepel a „Kürt”. Logikai alapon ebből következtethető, hogy a Kürt és a Gyarmat törzs valószínűleg a régi esztergomi egyházmegye területen válhatott szét a megtelepedés folyamán.
Czeglédi Katalin is idézi Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár felsorolását, elismeri a törzsnevek földrajzi névvé válását. Ám utal rá, hogy a név kimutatható a Volga-Urál vidék hajdani földrajzi neveiben is, a magyarság feltételezhető korábbi szálláshelyein. Sőt – hozzákapcsolja a Gyarmat nevet a víznévi eredetű földrajzi nevekhez és elméletét hangváltozós példákkal igazolja. Juhász Gyula pedig a forrás megjelölése nélkül ezt közli: „Újabb kutatási eredmények hozták felszínre azt a nézetet, hogy a magyar Gyarmat, illetőleg a baskír Jurmati törzsnév nem török, hanem iráni eredetű. /…/ Hogy a magyar őshaza valóban a mai Északnyugat-Kazahsztán és Baskíria területén volt-e, a kutatók dolga minden eshetőséget kizáróan tisztázni. Mindenesetre nyelvi, sőt jelentésbeli azonosságok a mai napig fellelhetők mind a két nyelvben. Ezeket a tényeket mindenképp figyelembe kell venni, kihangsúlyozva községünk nevének ősiségét, melyet eleink még az Uraltól délkeletre eső őshazájuktól hoztak magukkal (26).”
A IV-ik fejezetben felsorolást találunk a falu nevének változásairól a korabeli oklevelek alapján” – 1254 Gormod, 1282, 1288 Gormoth, 1290 Gyrmoth, Gormoth, 1294 Giarmat, 1329 Gyarmath, Gyarmat, 1332 Annat, Armati, 1397 Gyarmath, 1417 Germath, 1570 Kőhíd Gyarmat, 1625 Hidas Gyarmat, 1626 Keöhid Gyarmath, 1639 Kohid Giarmath, 1647 Kőhid Gyarmat, 1664 Kőhíd Gyarmad, 1773 Kőhid-Gyarmat, 1808 Kőhid-Gyarmath, 1863 Kőhidgyarmath, 1873, 1906 Kőhidgyarmat, 1927 Kamenné Ďarmoty, 1938 Kőhidgyarmat, 1945 Kamenné Ďarmoty, 1948-tól Kamennỳ Most község hivatalos szlovák megnevezése (27). Ismétlem – Gyarmat nélkül!)
Az alakuló-fejlődő magyar történelem folyamán Kőhídgyarmat mindig Esztergom erős vonzáskörzetéhez tartozott. Fejlődése ennek függvényében alakult. Ilyen volt például, hogy a 11-ik században az esztergomi érsek kivételes előjogot szerzett a sószállításra Wieličkéből Esztergomba. Sóraktárak létesültek a Duna mindkét partján Esztergomban és Kakath (a mai Párkány) határában. Az érsek Gyarmat határában hidat vezetett a Garamon, s vámszedési jogot gyakorolhatott.
Az évszázadok folyamán az 1544 évi adózási lajstrom időpontjáig a falu tulajdonjoga hol a királyi rokonságé, hogy a káptalané volt. A főurak egymás iránti szándékától (pl. Csák Mátétól), viszályaiktól függött a falu jóléte, vagy kifosztottsága, pusztulása. A szerző ezt a fejezetet négy jelenlegi ország kutatási és forrásanyagaiból, levéltáraiból, szakirodalmából gyűjtötte össze, esetenként kiadatlan törzsanyagokból, melyet az Irodalom c. mellékletben közöl.
A török hódoltság korát, kronológiai leírását az V-VI. fejezet nagy részletességgel, pontos adatokkal, az adózók névsorával, a török adófajták és az akkori magyar politikai élet eseményeinek leírásával gazdagítják az olvasót (32-54). A falu továbbélését, az „újra benépesülés” ismertetését mintegy harminc oldalon át taglalja a szerző (55-75.). A községnek Párkányhoz és Esztergomhoz való kapcsolódása tovább folytatódik a különféle történelmi csatározások és békés állapotok időnkénti cseréjével (pl. adózások, összeírások, úrbérrendezés, vásározások). Az akkori régióban pl. 1778-ban létesítették Kőhídgyarmaton az első postahivatalt. Útiránya: Buda, Dorog, Kőhídgyarmat, Zselíz, Selmecbánya, Besztercebánya, Verebély és Nyitrán át Galgóc volt. (Esztergomban 1802-ben nyitották meg az első postaállomást).
Az „Anyakönyvek meséi”-ben a község polgárainak egészségi állapotát jegyezték le. Az egyházi nyilvántartás a római katolikus egyház 1563-ban tridenti zsinatának döntése alapján kezdődött el. A vidék fejlődésében helye lett az alakuló tűzvédelmi szervezeteknek is. Kőhídgyarmat mint egyházközség az 1009. évi püspökségi egyházszervezésbe tartozott. Plébániáját 1295 körül alapították „Armat” néven (L.: VIII. fejezet 75-92). A vizitációk, a templomépítés, a szolgálatot teljesítő egyházatyák, az egyházi majd népiskolák alapítása és jelentős tanítók élete 1980-ig nyer leírást (L. VIII. fejezet 93-96). A megmaradt egyházi emlékeket, relikviákat a község ma is őrzi és szeretettel gondozza, történelmi évfordulóit megünnepli.
Kőhídgyarmat a néprajz tükrében” c. X. fejezet (97-111) bőséges ismeretanyag- gyűjtemény, amely a Vág és Garamközi tájegység népességének életmódját, építkezési tapasztalatát (paticsfal, vályogtégla, cserép készítés), foglalkozásait (földművelés, állattartás, szőlőművelés, teherhordás (kosarak, kasok, batyuzó lepedők, abroszok, hátikas) – régebbi időkben – a mészkőbányászatot mutatják be. A népviselet az ún. „kurtaszoknyás falvak” körébe tartozik. A „kurtítás” a török időkből származik. Érdekesség a viseletben, hogy pl. „a menyasszony mindig színesben esküdött, ruhája pedig fiatalasszonykori ünneplőruha lett.” A szokásos magyar paraszti és vallási ünneprendet, de a pogány szokásokat is a májusfa-állítást, tűzugratást betartották („tűzrű pattant legyen a menyecske”).
„Gyarmat, a malmos falu” (XI.) c. fejezet a vízenergia gabonaőrlésre való felhasználását elemzi. Az ember az ókori időktől ismeri és az arra alkalmas területen ki is használta. Az ún.: „alulhajtó malmok” új típusa, a hajómalom a 6. századból ered. A Kárpát-medencében a 18. századra a hagyományos malmok széles skálája jelent meg. Ennek az iparágnak Kőhídgyarmat térségében jelentős hagyományai vannak már 1282-től. A malmot a rokonok örökölték, a bérlők meghatározott összeget fizettek. Az első céhek megalakulása, a mesterképzés és Nepomuki Szent János tisztelete is a régi malmos korokhoz kötődik. Az efféle malomipar sorsa azonban a második világháború végeztével befejeződött.
A XII. fejezet „Most szép lenni katonának” öt oldalas fejezete 1848 tavaszától ismerteti a környék, az Esztergom vármegyei nemzetőrség, köztük Kőhídgyarmat nemzetőreinek cselekedeteit. A komáromi vár elfoglalását kapták feladatul. A tájegységben zajlott le a „Görgey Artúr fényes győzelmével végződött nagysallói csata 1849. április 19-én” A „Halottak anyakönyve” megőrizte az április 20-i eseményeket. 1853-ból (aug. 23-i keltezéssel) pedig 13 főből álló névjegyzék maradt fenn a jegyzőtől, azokról a honvédekről, „akik idehaza vagynak”. A község annakidején „hadiadóval” is hozzájárult a szabadságharc nemes ügyéhez. 19-ik század végi fontos esemény, hogy a régió vasútvonalát 1885-ben helyezték üzembe.
A könyv zárófejezetének (XIII. fejezet) címe: „Pillanatképek a 20. századból (124-141). A századelő békés életképe az első világháború szemtanúinak vallomásával folytatódik. Majd 1918. október 28-tól 1938-on át 1945-ig, majd a kilakoltatások, kitelepítések, deportálások utáni kor bemutatásával 2007. december 18-án zárul. A község pecsétjének története 1733-től kezdődött.
A könyv irodalomjegyzéke igen gazdag, a Kárpát-medence országaiból, annak egyházi és világi könyvtáraiból, irattáraiból származik. Színes képmellékletei: térképek, pecsétek, templomok, templombelsők, káptalani iratok (1397-ből), emlékművek, emléktáblák, kopjafák, szobrok, kőkeresztek, nagykeresztek, sírboltok, temetőkápolna, „Szűzanya barlang”, síremlékek, szoborfülkés képoszlop, malmok, tűzoltózászlók, kultúregyesületek, légi felvételek, a község címere és zászlaja.
Zárszó helyetti megállapításunk: a könyv szerzője, Juhász Gyula igen gazdag és pontos falumonográfiát adott az olvasók kezébe. Egy-egy fejezet ösztönzést és segítséget nyújthat a szakterületek kutatóinak. Az olvasókat pedig az eddig ismeretlen történések leírása, a könyv stílusa, idézetei, képanyaga gyönyörködteti. A szerző szülőföld iránti szeretetével megírt mű pedig azt bizonyítja, hogy a történelmi évezredet átélt, honfoglaláskorabeli, majd öt országváltást túlélő község mind a mai napig híven megőrizte magyarságát és hagyományait.
){kind=link}