Plutarkhosz és Shakespeare – Párhuzamos történetek (1. rész)

Praefatio: két kor két tanúja

Plutarkhosz (46/48–125/27) görög biográfus, bölcselő, platóni és sztoikus tanokat követő morálfilozófus. A boiótiai Khairóneia szülötte, mely a római korban Achaia provincia része. Életének idejére esik Claudius (41–54), Nero (54–68), a „négy császár éve” 69: Vespasianus uralkodásának kezdetével, 79-ben végével, a Jeruzsálem-romboló (70) Titus rövid regnálása (79–81), Domitianus (Dominus et Deus) „rémuralma” (81–96), Nerva kormányzása (96–98); majd megkezdődött az Antoninusok „aranyszázada” Traianus (98–117) és Hadrianus (117–138) császárságával. Nero görögországi tartózkodása idején (66–67-ben) Ammóniosz athéni iskolájában tanult, üdvözölte „a legnagyobb philhellén császár, a Felszabadító Zeusz Nerón” kegyességét, aki a görög kultúra eszményítése és művelése mellett a görögöknek szabadságot és adómentességet adományozott: a „véres költő”„új Napistenként ragyogván fel Hellasz fölött”. Utazásait – görög városok, Alexandria, Róma, Észak-Itália, Ravenna – követően mindig megtért szülőföldjére. Khairóneiában (távol a világ zajától, de értesülve a múlt és a mindenkori jelen történéseiről) alkotott athéni és római polgárként is, meg a nevezetes jóshely, a Parnasszosz déli lejtőjén fekvő Delphoi papjaként. Ez utóbbihoz érdekességként hozzáfűzzük – idővel szinte keresztény egyháztanítóként tisztelték. Írásainak módszerét így ismerteti: „Én ugyanis nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok.” Majd így folytatja: „adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, azok segítségével ábrázoljam hőseim életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és csatáik leírását.” (Alexandrosz 1.) „A történelmet tükörnek tekintem, melynek segítségével a magam életét is lehetőleg tökéletesíteni és az ábrázolt nagy emberek erényéhez hasonlóvá igyekszem tenni.” (Aemilius Paulus 1.)¹

William Shakespeare (1564. ápr. 23. – 1616. ápr. 23.) Stratford-upon-Avon – London – Stratford-upon-Avon. Anglia a XVI. század elején kis ország, felemelkedése a Tudorok idején kezdődik (1485–1603). VII. Henrik (1485–1509), VIII. Henrik (1509–1549) uralkodását követően VIII. Henrik és Jane Seymour fia, VI. Edward (1547–1553), majd lánya, (anyja: Aragóniai Katalin) Véres Mária (1553–1558) gyakorolta a királyi hatalmat. Véres belső konfliktusok jellemezték ezt az időszakot. I. Erzsébet (1558–1603, anyja: Boleyn Anna) belső és külső konfliktusok árán szilárdította meg uralmát, egyúttal növelte Anglia hatalmát. A tengerek és óceánok kihasználása, a kalózok az állam javát is szolgáló ténykedésének legalizálása (John Hawkins és Francis Drake); a hajdani kalózkapitányok mint „altengernagyok” vezetésével a spanyol Nagy Armada (Medina Sidonia herceg parancsnoksága alatt, a pápai jóváhagyással támadó II. Fülöp spanyol király) legyőzése révén (1588). Stuart Mária katolikus skót királynő (1542–1567) fogságba vetése (1568), majd a katolikus összeesküvést követően 1587-ben történt kivégzése, sőt további szervezkedések felszámolása (Essex kivégzése) volt az Erzsébet-kor kísérője. Stuart Mária fia, I. Jakab (1567-től VI. Jakab néven) skót, majd angol (1603–1625) király. Abszolutizáló törekvései széles rétegek ellenszenvét váltották ki. Pozitív mérlege a kornak: Anglia (szilárd gazdasága, növekvő gazdagsága, tengeri ereje, kereskedelme révén) nagyhatalommá vált. Utalás: Shakespeare a királydrámákban bemutatta Anglia történelmének zűrzavaros, véres korszakát (1398–1485), benne a rózsák háborúját² (1455–1485), az anarchia lezárulását, a monarchia megszilárdulását, mely saját korának is jellemzője. A két alkotó műveiben fellelhető párhuzam: a „rend” megbomlása és helyreállítása az ókori Rómában és a középkori/újkori Angliában.

Babits Mihály Shakespeare-értékelése: „mindenesetre nagyban olvasta Plutarkhosz Párhuzamos életrajzai-t, s a görög író anekdotái nyomán a történelem nagy alakjai reális, testies képet öltöttek benne. Caesar kopaszsága éppúgy érdekelte, mint Coriolanus sértődöttsége.”³ Vallásosságra, politikai pártállásra, filozófiára nem lehet e drámákból következtetni. „Ha van vallás, amit műveiből leszűrhetünk, az éppen az emberi erőnek, szenvedélynek, s cselekvésnek, magának az életnek a vallása.”⁴ „Csak élet van, és erő és cselekvés. És fájdalom. Mert a cselekvés nyomában fájdalom fakad, halál és pusztulás. Ez a gyengék osztályrésze.”⁵

A „plutarkhoszi” Shakespeare-drámák: Athéni Timon (1608), Coriolanus (1605–1608), Julius Caesar (1599), Antonius és Kleopatra (1606/1607).⁶ Az első Plutarkhosz Antonius életrajzában (69–71) a főhőssel párhuzamba állítható embergyűlölővé vált Timón történetét bontja ki.⁷ A Coriolanus forrása Plutarkhosz és Livius.⁸

Vizsgálódásunk középpontjába az egymással tematikusan összefüggő utóbbi kettőt állítom. Az ábrázolt történelmi korszak, a római köztársaság válságos, bomlásnak indult időszaka, Róma történelmének „zivataros százada”, a polgárháborúk kora [az I. szicíliai rabszolgaháborútól (Kr. e. 138–132) és a Gracchusok (Kr. e. 133, 123/122) fellépésétől Octavianus hatalomra kerüléséig, Kr. e. 30.]. A két tragédia (centrumában a Kr. e. 44–30 közötti időszak történéseivel, más időpontokra is asszociációkat keltve) a köztársaság bukásának, az egyeduralom kialakulásának, a hatalom megszerzésének, elvesztésének bemutatása az emberi sorsokon keresztül. A hatalom akarása – harc a hatalomért. Hatalom: a latin potestas (’erő, hatalom, hatóerő, politikai uralom’), potentia (’képesség, befolyás’) a francia pouvoir (’képesség, hatalom, államhatalom, kormányhatalom’) közvetítésével az angol power (’hatalom, uralom’) szóban nyerte el modern kori (politikaelméleti, szociológiai) jelentését. A rómaiak számára a potentia egy személy, vagy dolog másikra való képességére utalt. A potestas szűkebb politikai értelmű volt, az egymással érintkező, és egyetértésben cselekvő emberek sajátos képességeire vonatkozott. A ’hatalom’ szó a függést jelöli: társadalmi tekintetben az egyes emberek vagy közösségek alávetettségét más embereknek vagy közösségeknek. Az egyes ember és a hatalom viszonya. Miként viseli el az ember a hatalmat – ha gyakorolja, vagy ha rajta gyakorolják? Elviseli-e az ember a hatalmat?

Plutarkhosz életrajzaiban igen gyakori kifejezés a „zsarnoki hatalomra tör/t”, Shakespeare-nél: „nagyra vágyott”, „nagyokra tört”, a hatalmat erőszakosan megszerzők, majd erőszakos halált halt (gyilkosság, öngyilkosság) személyek esetében. A Shakespeare-drámák szereplőinek színpadról való végleges távozása (kard, tőr, méreg stb.) hűen követi a görög életrajzíró hiteles történelmi tudósításait. Párhuzamos jellemrajzok: szenvedélyek, ambíció, harag, „se jog, se kötelesség, se erkölcsiség; önkény és szenvedély”⁹, semmilyen e világi vagy transzcendens kötelék, embergyűlölet; elmélkedés – tettrekészség. Mindez minden történelmi korban és államformában fellelhető.

Divus Iulius – Julius Caesar

A Julius Caesar című tragédia „plutarkhoszi” forrásai Antonius, Brutus és Iulius Caesar életrajzai (felismerhető latens hivatkozásokkal más művekre, biográfiákra), továbbá a történelmi tények ismerete. Ez utóbbihoz a drámai szerkesztés (sűrítés) érdekében nem minden részletben (helyszín, időpont, cselekmény) ragaszkodott Shakespeare.

A történelmi események rövid foglalata: Caesar Pharszalosz városa közelében (Kr. e. 48. augusztus 9-én, a naptárrendezés szerint: június 7-én) döntő vereséget mért Pompeiusra, aki már a csata befejezése előtt Leszbosz szigetére, majd Egyiptomba menekült; a Péluszionnál partra szálló bukott hadvezért a kiskorú király, XIII. Ptolemaiosz Dionüszosz emberei egy áruló római közreműködésével megölték. Caesar megkönnyezte Pompeius halálát, leverte az alexandriai felkelést, annak szervezőjét Potheinosz eunuchot (aki Pompeius kivégzésében, Kleopátra trónfosztásában, a Caesar-ellenes összeesküvésekben vezető szerepet játszott) megölette, Kleopátrát testvérével együtt visszahelyezte Egyiptom trónjára. (Vö. Gaius Iulius Caesar: Feljegyzések a polgárháborúról. III. 106–112. Plutarkhosz: Iulius Caesar 48–49. A Pompeius Magnus fondorlatos megölését kiötlő Theodotosz nevű szofistát később Brutus végeztette ki; Plutarkhosz: Brutus 33.) Pharnakész (Mithridatész fia) elfoglalta Pontoszt és Bithüniát, Caesar Zelánál, a Halüsz folyótól keletre 47 nyarán (VIII. 2 – V. 21.) tönkreverte, lakonikus jelentése (Amatiusnak Rómába): „Veni, vidi, vici.” (Plutarkhosz: Iulius Caesar 50.) Pharnakészt a bosporusi helytartó meggyilkolta. Caesar Kr. e. 46-ban consul Lepidus társaságában. Afrikában Iuba numidiai király támogatásával pompeianus központ alakult Metellus Scipio, Cato, Attius Varus, Labienus és Pompeius fiainak vezetésével. Caesar Thapszosz mellett legyőzte őket (46. IV. 6 – II. 7.). A Hispaniába menekült ellenállókat Kr. e. 45-ben (III. 17.) Mundánál leverte. Pompeius két fia közül a Kleopátra kegyeit szintén élvező Gnaeus meghalt, Sextus maradt életben, aki a későbbiekben is fontos szereplője a római történelemnek, így történeteinkben Antonius és Octavianus életének. Caesar még Munda előtt, 45 áprilisában tartotta meg négy („megkésett”) diadalmenetét Gallia, Egyiptom, Pharnakész és Iuba legyőzésének emlékére, fényes ünnepi játékok kíséretében.

Caesar Pharszalosz után határozatlan időre, Thapszosz után tíz évre kapta meg a teljhatalmat. Volt praetor, propraetor, kétszer consul és proconsul. Kr. e. 44-ben in perpetuumdictator. „Caesarnak élete végéig tartó dictatori hatalmat szavaztak meg, ami nyíltan bevallott zsarnoki uralmat jelentett, mivel az így ráruházott hatalom birtokában senkinek sem tartozott politikai felelősséggel, ráadásul ez a hatalom végleges is volt.” (Plutarkhosz: Iulius Caesar 57.) További titulusai: Kr. e. 48: élethossziglani néptribunus, személye sacrosanctus („vallási határozatok által szentnek és sérthetetlennek nyilvánított”), a római nép fenségét (maiestas) képviselte. Kr. e. 63 óta pontifex maximus. „Rendelkezett az államkincstárral, dönthetett háború és béke kérdésében, ajánlási joga volt hivatalokra, hadseregparancsnoki mivoltának hangsúlyozására az imperator címet neve alkotórészévé tette. Ily módon rendelkezett az egykori osztatlan királyi hatalom (katonai, törvényhozói és papi) funkcióival, hatalma tehát lényegében monarchikus jellegűnek tekinthető.”¹⁰ Suetonius Caesar tisztségeinek felsorolásakor kijelenti, hogy „visszaélt hatalmával, és nem ok nélkül gyilkolták meg”.¹¹ Suetonius Caesarnak tulajdonított kijelentése: „A köztársaság semmi, test nélküli, tartalmatlan fogalom, puszta elnevezés;” de Caesar szava törvény. (Caesarok élete I. 77.) Ezt követi a Venus Genetrix („Világra hozó Venus”) temploma előtt lejátszódott gyűlöletkeltő jelenet leírása, amikor Caesar ülve fogadta a neki megszavazott legmagasabb kitüntetésről szóló határozatot hozó senatorokat. (Uo. 78., vö. Plutarkhosz: Iulius Caesar 60.) [Az „isteni” Iulius Caesar, a Iulius nemzetség (gens Iulia) Aeneas fiára (Iulus, a „Kétnevü Ascanius”) és Aeneas anyjára, Aphrodité-Venusra vezette vissza származását.] A halálos gyűlöletet kiváltó jelentőség nélküli királyi cím elnyerésére vonatkozó szándéka nem igazolható, ellenfelei rágalma. Az őt királyként üdvözlőknek tett kijelentése: „az ő neve nem király, hanem Caesar”. (Uo. A senatus megszavazta, hogy Caesar Itálián kívül viselhesse a királyi címet. Vö. Shakespeare Julius Caesar I. felv., 3. szín.) Caesar a diadema végleges elutasítását a hivatalos naptárba is felvétette.

Shakespeare: Julius Caesar. Caesar „Ki diadalmat ül Pompejusvér fölött?” („That comes in triumph over Pompey’s blood?” I. felv., 1. szín) Caesar Pompeius fiai és a pompeianusok felett aratott hispaniai győzelmét ünnepelte ötödik diadalmenetében Kr. e. 45. október 5-én. (Plutarkhosz: Iulius Caesar 56.) A triumphus tartásának lényeges eleme – sok egyéb kikötés mellett –, hogy polgárháborúban, római római ellen vívott győztes csatáját követően nem tartható. Érvként felhozható e triumphus mellett, hogy a többször legyőzött Pompeius-követők ismét fegyvert fogtak a nekik megbocsátó Caesar, s így hazájuk ellen, tehát nem tekinthetők már igazi rómaiaknak. Az imperator a polgárháború lezárulását akarta emlékezetessé tenni. „Az emberi egzisztencia legmagasabb csúcsát viszont, ami egy római számára elérhető, elképzelhető volt, a trumphator pozíciója képezte.” Ezzel összefügg „a halandó ember istenítésének problémája.”¹²

Marullus néptribunus szavai a felháborodást fokozzák, miként ezt megelőzően Pompeius dicsőségének megidézése is. [Cnaeus Pompeius Magnus (Kr. e. 106–48) sok sikert hozott Róma népének: Spartacus leverése (Kr. e. 71), a kalózok tengeri hatalmának megtörése (Kr. e. 67); VI: Mithridatész Eupatór legyőzése (Kr. e. 66), Arménia hódoltatása (Kr. e. 65), Szíria (Kr. e. 64) és Palesztina (Kr. e. 63) elfoglalása keleti fővezérségének eredménye. Nevéhez fűződik Bithynia és Pontus, Syria (kiegészítve Júdeával) provincia megszervezése, továbbá a hatalmas hadizsákmány Róma javára történő megszerzése, jelentős adóbevételek biztosítása. (A diadalmenetét csak Kr. e. 61. szept. 28–29-én tarthatta meg.) Az I. triumviratus tagjaként növekvő népszerűsége és hatalma Crassus parthusok általi vereségét és kivégzését követően (Kr. e. 53) elkerülhetetlen konfliktusba sodorta a Nyugaton sikeres hadvezér Caesarral.] „Caesar feldühödött; Marullust és tribunustársát megfosztotta hivatalától, és mikor vádat emelt ellenük, megsértette a népet is, mert ismételten Brutusoknak és cumaeiaknak nevezte őket.” Brutus jelentése: „nehézkes, lomha, érzéketlen, buta, bárgyú, oktalan”. Cumae¹³ lakóit tompaelméjűeknek tartották. (Plutarkhosz: Iulius Caesar 61; vö. Suetonius: Caesarok élete. I. 79. A hivatkozott részekben található az Antonius felkínálta diadém visszautasítása és a Caesar-szobrok díszeinek néptribunusok általi eltávolítása is.)

Februarius (’tisztulás’; februa: tisztító és engesztelő ünnep), e hónap 15-én a Palatinus dombján Lupercalia (a görögöknél Lükaia), a vallási megtisztulás ünnepe, amikor a Luperci (Lupercus – „farkasűző”, a nyájak védőistenének papjai) bőrkötényben vonultak fel Róma ősi szimbólumának, az ikreket a Palatinus tövében, a Lupercal barlangban szoptató farkas tiszteletére, ott áldozatot bemutatva (lupa = „nőstény farkas”). [Pales (’pásztor’; pásztoristen vagy istennő, férfi és nő egy személyben; l. a pásztorkodás jelentőségét az ősi Rómában, és vö. Palatinus-domb) ünnepén (Palilia), április 21-én a városalapítás napját, a városalapító Romulus és Remus születésnapját is köszöntötték egyben.(Vö. Ovidius: Fasti IV., 721–863.) Máig legnagyobb hatású alkotás a Kr. e. 400 k. etruszk műhelyben készült Capitoliumi farkas bronzszobor, amelyet 1471–1509 között kiegészítettek az ikrek alakjával, s ma is így őrzik a Capitoliumi Múzeumban, Róma örök jelképét szimbolizálva, a mitikus eredetet állandóan a mindenkori jelenbe emelve.] Az ifjak mezítelenül futnak, derekukon övvel, a kezükben levő kecskebőr szíjjal „minden szembejövőkre rávernek. Fiatal asszonyok nem futnak el az ütlegelés elől, abban a hiszemben, hogy az könnyebbé teszi a szülést, és hamarabb esnek teherbe.” (Vö. Plutarkhosz: Romulus 21.) A rítus célja a termékenység biztosítása is, erre utalnak a drámában Caesar Calpurniához és Antoniushoz intézett szavai. (Vö. Julius Caesar I. felv., 2. szín; törvényes utódot szeretett volna, tudta, hogy Kleopátrától született fia, Caesarion Rómában nem lehet az.) A terület, ahol a lupercusok a Via Sacrán le-föl futottak, a Forum ősi temetőjével volt határos. A halottak kiengesztelésének harmadik napja, a megholtak lelkei („emberi nyájak” – Varro) szabadon bolyonganak. (Vö. Varro; Ovidius: Fasti II., 533–570.) A szertartás célja: a közösség védelmezése a halál hatalmával szemben. (A farkas mint haláldémon alakjában megjelenő holt lelkek.) E nevezetes ünnep az idők során (a rómaiak hosszú évszázadokon át ragaszkodtak megtartásához) változott tartalmában: a halottkultusztól, a megtisztulástól, az élet-halál kérdéskörétől a termékenységet érintve a nemiség szabadosabb megnyilvánulásáig. A Luperci két kollégiuma mellé Iulius Caesar Kr. e. 44-ben létrehozott egy harmadikat is, melynek vezetésével Antoniust bízta meg.¹⁴

Lábjegyzetekben emlékeztetnek rá, hogy Shakespeare ez esetben – a Lupercalia időpontját, eseményeit, sőt a triumphust tekintve – téved. Ezzel szemben az ünnep (feast of purification and fertility) célja: születés és halál összekapcsolása, a Februarius jelentése igazolja a tökéletes drámai felvezetést és ennek érdekében a történések összevonását. (A temetkezési szertartásokat felügyelő ősi Libitina istennővel kapcsolatban írja Plutarkhosz: „az ember születése és halála ugyanazon istenség hatalma alá tartozik”; vö. Numa 12.) Caesar és Brutus, a dictator és a „köztársaság védelmezője”. Brutus biztatásra várva (nevéhez méltón) hosszasan elmélkedett a „tenni vagy nem tenni” (a negotium – otium ősi római) problémaköréről. Brutus töprengése felidéz egy régi római közmondást: „porta itineri longissima” – „a kapuig tartó út a leghosszabb”; a készülődés és az elhatározás a legbajosabb része minden tettnek. Brutus: „a halandó / Életerők s a genius tanácsot / Ülnek” (II. felv., 1. szín¹⁵). Brutust barátai és polgártársai „szóbeli és írásbeli ösztönzéssel serkentették tette elkövetésére”. (Plutarkhosz: Brutus 9. Hivatkozások az apai ágán felmenőjeként számon tartott királyt elűző, köztársaság alapító Lucius Iunius Brutus emlékére és tettére. Vö. Iulius Caesar 62.)

Idézzük emlékezetünkbe Brutus az összeesküvés megpecsételésekor tett meghatározó megjegyzését: „Let us be sacrificers but not butchers, Caius.” – „Ne hentesek, de áldozók legyünk.” „We shall be called purgers, not murderers.” – „Orvosnak mondatunk, nem gyilkosoknak.” (Julius Caesar II. felv., 1. szín) Érdemes felidéznünk a purger szó latin előzményeit, szinonimáit. Purgatio: tisztítás, engesztelés, igazolás, mentség. Purgo: tisztít, menteget, igazol; megengesztel, megtisztít; helyre hoz; (költészetben és vallási értelemben) tisztává tesz, engesztel. Pure: tisztán, természetes állapotában, becsületesen, emberségesen. Purus: tiszta, tisztító; feddhetetlen; (vallási): megtisztult, gyászmentes (napok); világos (beszéd, ítélet). Purgaticius (mn.): tisztító. Purgator: megtisztító; (egyházi) purgator animae: a lélek megtisztítója. Purgatorius: bűntől, hibától tisztító; engesztelő (sacrum: áldozat). Purgatus: megtisztított; erkölcsileg, lelkileg tiszta. Az angol purge „megtisztít, nemesít (erkölcsöket); politikai tisztogatást végez; bizonyít, igazol” jelentésárnyalatai is ismeretesek. (A modern szövegben a „purgers” helyett „surgeons” – „sebészek” szerepel. A healer: „gyógyító, orvosló” szinonima is felidézhető.) A sacrificer („áldozó”) és latin előzményei a sacrifer („szentséget hordozó”), sacrificator („áldozó”), sacrificare („szentté tenni”; „áldozni”), sacrificium („áldozatbemutatás”) és a sacrificatio („áldozás”) a szakrális jelentőséget emelik ki. A sacer („szent – enyészetnek szentelt”) szó eredeti jelentése a római vallásban kettős, pozitív és negatív tartalmú, egyszerre jelent áldottat és átkozottat; a csak pozitív tartalmat hordozó sanctus („szent, sérthetetlen”) később gyökeresedik meg a latin nyelvben. A III. felv., 2. színben a bosszút esküdő Antonius monológjában a butchers megnevezés határozott állításként szerepel a Caesar-gyilkosok megjelölésére. A III. Richárd című drámában (V. felv., 4. szín) Richmond a polgárháború rémségeit felidéző záróbeszédében szintén előfordul a butcher („hentes”) kifejezés, mégpedig témánkhoz illeszkedő értelemben: „The son, compell’d, been butcher to the sire:” – „S a fiú apjának lett hentese.”

Caesar meggyilkolása – a 23 tőrdöfés közül egyetlen volt halálos. „Caesar eleinte védekezett, igyekezett elkerülni a döféseket, és segítségért kiáltozott, de mikor látta, hogy Brutus is belemártja kardját, fejére húzta togáját és lerogyott a földre.” (Plutarkhosz: Iulius Caesar 66., Brutus 17.) Az első szúrásnál halk sóhaj hagyta el Caesar ajakát, „a rárohanó Brutusnak így szólt: »Te is, fiam?«” „Καί σύ τεκνον?” „Et tu, Brute?” (Suetonius: Caesarok élete. I. k. Iulius Caesar 82.) „Brutus, te is?” („And you, Brutus?” „You too, Brutus?” Shakespeare: Julius Caesar, III. felv., 1. szín)

Mi volt e megszólítás alapja? Erre több plutarkhoszi életrajz is utal. A pharszaloszi csata előtt Caesar utasítása, hogy a Pompeius oldalán ellene harcoló Brutust óvják, mivel annak anyja, Servilia, fiatalkorában „őrülten szerelmes volt” Caesarba, „és Brutusról, aki épp akkor született, amikor szerelmük lángolt, némiképp azt hitte, hogy tőle van”. Ugyanez a rész idéz fel egy, a Catilina-összeesküvés idején (Kr. e. 63) játszódott epizódot, nevezetesen Caesar és Cato vitáját, amely közben az utóbbi megvádolta Caesart, hogy magánlevélkéket olvasgat, amikor a haza ügyéről kell fontos döntést hozni.¹⁶ Caesar vitapartnerének megmutatta magánlevelét, amely Cato nővérének, Brutus anyjának szerelmes üzenetét tartalmazta. Cato rövid reagálása: „Tartsd meg magadnak, te eszeveszett!” Más megfogalmazásban: „Fogd, te részeges disznó!”(Plutarkhosz: Brutus 5., vö. Az ifjabb Cato 24. A kéjvágyó asszonyok Caesarhoz fűződő kapcsolatairól Suetonius is megemlékezett, Servilia szerepét külön kiemelve, vö. Caesarok élete. I. 50.) Caesar a pharszaloszi győzelmet követően megbocsátott az életben maradt ellene harcolóknak, a clementia („szelídség, kímélet”) uralkodói erényét gyakorolta; sokan a legióiban kaptak helyet, többen magas tisztségeket nyertek el általa, így későbbi gyilkosai is. Brutus „első”, Cassius „másik” praetor (igazságszolgáltatást intéző főhivatalnok) lett, ez utóbbi ezen is megsértődött, Caesarra és sógorára, Brutusra egyaránt. (Vö. Plutarkhosz: Brutus 7.) Ekkor történt Clementia templomának felszentelése, Caesar emberséges magatartásának emlékére; valójában Clementia Caesaris: az istennő és Caesar szobra az épületben kézen fogva látható. (Plutarkhosz: Iulius Caesar 57.) Annak külön megörült, mikor Brutust épen és egészségesen elé vezették. (Plutarkhosz: Iulius Caesar 46.)

A történet (a történelmi tények) tömörítése: a közhangulat Caesar halálát követően Brutus és Cassius ellen fordult, a „szabadsághősök” a parricida („apagyilkos, hazaáruló, felségsértő”) megnevezést kapták a pater patriae („a haza atyja”) megölése miatt; a fentiek tükrében Brutus talán a patricida („apagyilkos”) névre a szó szerinti jelentésben is rászolgált. (Caesar vér szerinti apasága nem bizonyított, de tény, hogy Serviliával ifjú korától kezdve hosszan tartó viszonyt ápolt, Brutus törvényes apját fia kisgyermekkorában Pompeius parancsára meggyilkolták.) Húsz láb magas márványoszlopot emeltek Caesarnak: „A haza atyjának” felirattal. Caesar istenné válása¹⁷ és avatása alkalmából ünnepi játékokat rendeztek, délután öt óra körül üstökös jelent meg, mely hét napig ragyogott az égen. Március idusát az apagyilkosság napjának nevezték, e napra a senatus üléstermét bezárták, tilos volt ekkor tanácskozni. [„Curiam, in qua occisus est, obstrui placuit Idusque Martias Parricidium nominari, ac ne unquam eo die senatus agaeretur.” (Suetonius: Caesarok élete. I. 88.)] Az „apagyilkosság” súlyosságának megértéséhez érdemes felidéznünk a római jogrendszert. Plutarkhoszt itt is illik idézni, így írt Romulusról: „furcsa, hogy az apagyilkosokra nem szabott ki külön büntetést, mondván, hogy minden gyilkosság apagyilkosság. Az előbbit gyalázatos gonosztettnek, az utóbbit lehetetlennek tartotta. Hosszú ideig valóban úgy látszott, hogy helyesen gondolkodott, amikor nem ismerte el ezt a büntettet: Rómában nem fordult elő egyetlen apagyilkosság sem közel hatszáz éven át.” (Romulus 12.)

Shakespeare (Julius Caesar, IV. felv., 1. szín) a II. triumviratus megalakulásáról, Antonius, Octavius és Lepidus szövetkezéséről és a proscriptio megalkotásáról tudósít, a helyszínt a Bononia (Bologna) melletti sziget helyett Rómába, Antonius házába „áthelyezve”. (Vö. Plutarkhosz: Antonius 19., Cicero 46.) A 3. színben Brutus és hívei értesülnek a kivégzésekről (száz vagy hetven tanácsost említ Shakespeare), a vérengzés, melynek Cicero is áldozatául esett, nagyobb mértékű volt (300 senator, 1500/2000 lovag), mint hajdan Sulláé. „Így indulataiknak és haragjuknak engedve, az emberiesség minden szempontját félredobták; megmutatták, hogy nincs szörnyűbb vadállat, mint az ember, ha a hatalomvágy úrrá lesz szenvedélyein.” (Vö. Plutarkhosz: Cicero 46., Antonius 19.)

Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) bölcselő, politikus, szónok, pater patriae; a köztársaság (államrendjének, „eszményének”) védelmezője. A Julius Caesar című tragédiában rövid párbeszédet folytatva átvonul a színen (I. felv., 3. szín), Brutus ellenvetésére nem veszik be a szervezkedésbe (II. felv. 1. szín), majd említést tesznek haláláról (IV. felv., 3. szín). Egyáltalán nem mellékes szereplője a Caesar halálát követő történéseknek sem. A Caesar-ellenes összeesküvés értelmi szerzőjeként is számon tartotta kora és a történelmi hagyomány. Tizennégy („invektívát”) Philippicát „zengett” Marcus Antonius ellen, a másodikban így írt: „új, hogy Caesart az én felbujtásomra ölték meg”. A vád: „Caesar megölését követően – úgymond – Brutus, magasra emelve véres tőrét, Cicero nevét kiáltotta, és szerencsét kívánt neki a szabadság visszanyeréséhez.”. (Vö. Philippicae II., 11–12.¹⁸) Cicerót Antonius katonái megölték; levágott fejét és jobb kezét a Forumon közszemlére tették. Antonius felesége, Fulvia a megcsonkított fejből a nyelvet is kitépte. „Félelmetes látvány volt ez a rómaiaknak, mert nem is annyira Cicero arca tekintett onnan rájuk, mint inkább Antonius lelkének képmása.” (Plutarkhosz: Cicero 49. Antonius 20.)

A döntő összecsapás előtt a baljós „előjelek” ismét megjelennek (Julius Caesar V. felv., 1. szín, vö. Plutarkhosz: Brutus 39.), akár Caesar halálát megelőzően (Julius Caesar I. felv., 3. szín, II. felv., 2. szín, vö. Plutarkhosz: Iulius Caesar 63.), amelyeknek felidézésével a Hamletben is találkozunk (1. felv., 1. szín). A természetfeletti erők „előjönnek”, a rómaiak az isteni jelenlét jeleit tapasztalják, s az istenek létezésének nyilvánvalóvá válása, a prodigium (’csoda’, ’csodajel’; átv. ért. ’szörnyűség’, ’iszonyúság’) a római halandó számára a félelem formájában történik, isten meglátásának elkerülése a cél. (A görög epiphania örömteli eseményt jelöl, isteneik személyes megjelenését.¹⁹) A prodigium nem a hagyományos értelemben vett előjel, „hanem egy jelenleg fennálló állapotot, egy kozmikus üzemzavart kifejezésre juttató jel, egy okozat megjelenési formája, mely mint ilyen visszafelé mutat, egy okra, az embernek egy vétkére”. Általános intelem, nem mond ki semmit, „értelmezésre szorul, tartalmát csak papi szakértők tudják szavakba önteni, ’mondás’-sá változtatni, s így az ember számára érthetővé tenni”. A világ interpretálandó valóság. A prodigiumok értelmezésének hivatalos specialistái a haruspices (haruspex – ’áldozatmagyarázó’) voltak. Feladatuk a természetellenes tünemények magyarázata, a villámokról szóló tan kidolgozása, az állat belsőségeinek vizsgálata, a máj vizsgálata régiókra osztva, az égbolt régióival megfeleltetve. A prodigiumokkal kapcsolatos eljárásnak szigorú „szertartásrendje” volt az ókori Rómában, benne döntő jelentőséggel bírt a szent szó (a „teremtő szó”, az „elhárító szó” melletti) egyik jeles kategóriája, a commentatio (’gondos tanulmányozás’), az értelmező szó.

A fatum a világmindenség ember elől elrejtett sorsa: Iuppiternek egyszer kimondott szava. E szavakból etimológiailag levezethetők a Fas (’kijelentés’, ’isteni jog’) és a ius (’emberi jog’) nagyon fontos fogalmai. A fas és a nefas (’vallási vétek’) ellentétpár jelenítik meg azt a főbenjáró vétket, amikor az ember az isteni rend ellen vét (l. a görög hübrisz). A nefas a társadalom zavartalan működésének megbomlását jelenti. „Nem is tudom; ha kioltják az istenek iránti kegyeletet, nem semmisítik-e meg a hűséget és az emberi társadalmat, egyszersmind legkiválóbb erényét: az igazságot” – írta Cicero.²⁰ A pax deum (vagy pax deorum; ’az istenek békéje’) a biztosítéka a világ megszokott rendjének, a kölcsönviszonyok (ember–ember, ember–istenek, istenek–emberek) zavartalan működésének. Az istenek békéje magában foglalta az emberek istenek előtti behódolását. Mint ahogy a római felfogásban és gyakorlatban a pax (’béke’) nem két egyenrangú fél viszonya, hanem a győző és a legyőzött fegyvertelen egyezsége. A világ megszokott rendjét az istenek bontják meg, de ennek a zavarnak az előidézője az ember vétke. Az istenek nyugalmi állapotukból való kilépését a fentebb jelzett prodigium fogalma takarja, s e jelek – napfogyatkozás, üstökös, a Vesta-szűz szüzességének elvesztése stb. – mind a zavar beálltát jelzik. (A görög Hesztia, a latin Vesta az emberek személyes életvitelében is jelentős volt, a családi élet tisztaságát és örök tüzét jelképezték, az istennő oltára minden háztartásban a családi tűzhely, állami szinten a Vesta-szentélyben a Vesta-szüzek által őrzött tűz, melynek kialvásáért a szüzeket megkorbácsolták, szüzességük elvesztéséért – mivel ezzel a családok békéjét veszélyeztették – elevenen elföldelték – l. Livius I, 20; Gellius I, 12, Plutarkhosz: Numa 9–11.²¹) A prodigius (’tékozló’) a józan mérték áttörését, a prodigium a vallási mértékvesztést jelenti, a rejtőzködő isteni erők nyilvánvalóvá válása mellett. Az emberi mértékvesztést követően az ember célja nem lehet egyéb, mint a pax deorum helyreállítása.

Brutus és társai tette („apagyilkosság”) a római társadalmi rendet és jogot (példáulpater familias) figyelembe véve nyilvánvalóan jelentős súlyú bűnnek bizonyult. Ezzel együtt érdemes felidéznünk a triumphus ceremóniáját, a triumphator jogait és kötelezettségeit. (Az ünnepelt túlságos megdicsőülése ellen ősi római szokásként követendő „elhárító rendszabályok” voltak érvényben; a triumphus alkalmával az ünnepeltet, a triumphatort, az éppen dicsőítettet, katonák, rabszolgák emlékeztették gúnyversek kíséretében halandó voltára.) A diadalmenetet tartó győztes mintegy Iuppiter (a capitoliumi szobron található öltözékében) a quadrigában állva – egyik kezében jogar, Iuppiter szent madarával, a sassal, a másikban babérág – vonulhatott végig a kijelölt útvonalon. Az útvonal: Mars-mező, Palatinus, Via Sacra, Forum, Capitolium. Az imperator a menet végén díszruháját levetve járulhatott a főisten elé áldozatot bemutatni. A triumphus eredetileg vallási aktus, a porta triumphalis alatti átvonulás feloldozó, tisztító rítus is volt, a hadból való átvonulás a civil életbe. [Ezek alapján is érthető Shakespeare szándéka, hogy a két szakrális (tisztító) ünnepet összevonta, sőt március idusához is „közelebb hozta”.] Caesar vétkéül rótták fel, hogy csakúgy, mint korábban Romulus és Camillus, fehér lovakat fogatott a quadrigába, ami kiváltság csak Iuppiternek járt. Ezzel túllépték a mértéket, királyságra törtek, Camillust száműzték (Plutarkhosz: Camillus 7.); Caesar sorsa, aki a források szerint más módokon is az istenekhez mérte magát, szintén ismeretes. Ezen értelmezés szerint a vallási mértékvesztés az „áldozat” és az „áldozók” részéről is bekövetkezett. Prodigiumok sorozata szerepel nemcsak az antik forrásokban, hanem Shakespeare tragédiáiban is.

A Julius Caesar dráma végkifejlete előtt Brutusnak két ízben is megjelenik a Szellem (Ghost of Caesar, Caesar’s ghost), először a szardeiszi táborban: „Brutus: Mondd meg, mi vagy? Szellem: Rossz szellemed. Brutus: Miért jössz? Szellem: Azt mondani, hogy meglátsz Philippinél. Brutus: Jól van. Akkor hát ott majd újra látlak.” (Julius Caesar IV. felv., 3. szín; vö. Plutarkhosz: Brutus 36.) Másodszor: „Brutusnak állítólag ismét megjelent a látomás, most is ugyanolyan alakja volt, de nem szólt semmit, és némán eltávozott.” (Plutarkhosz: Brutus 48.) Brutus: „Caesarnak lelke megjelent előttem / Két ízben éjjel. Sardisnál előbb / S mult éjjel itt Philippi síkjain. Órám eljött, tudom.” (Julius Caesar V. felv., 5. szín) Kr. e 42-ben Macedoniában, Philippinél, két összecsapás döntött a harc végső kimeneteléről. Az első csatában Brutus győzött Octavius, Antonius Cassius fölött (október 1.), majd október 23-án Brutus hada és maga is odaveszett. Suetonius összegzése: Gyilkosai közül egyik sem halt természetes halált, volt, aki ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát (Cassius), amellyel Caesart meggyilkolta. (Caesarok élete. I. 89.; vö. Julius Caesar V. felv., 3. szín.)

Brutus elmélkedése a halálról: „Amikor még fiatal és tapasztalatlan voltam, Cassius, nem is tudom, hogyan, figyelmen kívül hagytam a filozófia egyik fontos kérdését. Elítéltem Catót, mert önkezével vetett véget életének; azt tartottam ugyanis, hogy nem istennek tetsző és férfihoz méltó, ha engedünk rossz szellemünknek, és félelmünkben nem várjuk be, ami következik, hanem elfutunk előle. Jelenlegi helyzetemben azonban már másként gondolkodom, és ha az istenség nem a mi javunkra dönt, nem akarok új reményekre és új harcokra felkészülni, hanem távozom, s dicsérem végzetemet. Március idusán hazámnak szenteltem éltemet, azóta érte élek szabad és dicső életet.” (Plutarkhosz: Brutus 40.) Shakespeare-nél mindez tömören Cassius és Brutus párbeszédében. (Julius Caesar V. felv., 2. szín) Az öngyilkosság kérdésének több ezer éves problémaköre.

Marcus Porcius Cato (minor, Kr. e. 95–46) az örökös ellenzéki, rigorózus erkölcsi felfogású férfiú életével és halálával is példát mutatott. Caesar thapszoszi győzelme után, Utica városának védőjeként (innen Uticensis), látva reménytelen helyzetét, öngyilkos lett. Utolsó napjait részletekbe menően megörökítette Plutarkhosz is (Az ifjabb Cato 66–73.), kiemelve, hogy kardjába dőlése előtt Platón lélekről szóló párbeszédét „kétszer végigolvasta”. A Phaidón című dialógusban²² a halni készülő Szókratész elmélkedik a halálról és a lélek halhatatlanságáról: „a helyesen filozofálók valóban gondosan készülnek a meghalásra, és minden ember közül számukra a legkevésbé félelmetes a halál.” (67e) „A madarak már megszólaltak, amikor ismét elaludt egy kis időre.” – tudósít a platonista Plutarkhosz további asszociációkat keltve Cato utolsó óráiról. (Az ifjabb Cato 70) A madarak „sem bánatukban énekelnek, és a hattyúk sem; ezek, mivel Apollón madarai, jóstehetségűek, és előre ismerve mindazt a jót, ami a Hadészban vár rájuk, azért énekelnek, és még jobban örvendeznek azon a napon,” amikor meg kell halniuk. (Phaidón 84e–85b) (A győztes Caesar vélekedését Catóról vö. Plutarkhosz: Iulius Caesar 54. A mindenkori valóságos véleményével és viselkedésével összevetve ez eufemisztikus; l. még Caesar: Anti-Cato.)

A korábbi véleményét megváltoztató Brutus öngyilkosságát követően a Julius Caesar tragédia zárásaként (V. felv., 5. szín) Antonius és Octavius egyaránt értékelte a legyőzött ellenfél életét. Antonius: „Ez volt a legnemesbik római / Mindnyája közt; a többi lázadók, / Amit tevének, őkívüle, mind / Irigységből tevék nagy Caesar ellen. / Ő tiszta szándékból és egyedül / Közjó miatt szövetkezett velök.” (Vö. II. felv., 1. szín, Brutus: „Neki meg kell halni. Ami engem illet, / Személyes ok nem indít ellene, / Csupán a közjó.” – „It must be by his death: and for my part, / I know no personal cause to spurn at him, / But for the general.”) Octavius: „Erényéhez képest bánjunk vele / Temetési gyásszal s minden tisztelettel. / Bajnokhoz illő díszben teteme / Az éjjel sátoromban fog fekünni. / Most hadd nyugodjék a nép és mi menjünk / A nap dicsőségét megosztani.” Suetonius árnyaltabban értékeli Octavius Philippi utáni ténykedését, kiemeli a győztes kegyetlenkedését, aki a meghódolás helyett öngyilkosságot választó Brutus fejét Rómába küldte. (Vö. Caesarok élete. II. Augustus Octavianus 13.) Ezzel szemben Antonius Brutus hamvait eljuttatta anyjához, Serviliához. (Plutarkhosz: Brutus 53. E helyen értesülünk Porcia öngyilkosságáról. Vö. Az ifjabb Cato 73.)

Jegyzetek

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I–II. Magyar Helikon, Bp., 1978. (Fordította, szövegmagyarázatok, jegyzetszótár: Máthé Elek. Utószó: Borzsák István. I. m. II. 1071–1097. o. Vö. „Plutarchos”. In: Dragma. III. Telosz, Bp., 1997. 278–294. o.) Shakespeare fő forrása Plutarkhosz: βίοι Παράλληοι című műve 1559-ben Jacques Amyot által készített francia fordításának Thomas North-féle angol fordítása (1579, 1595²).
A „rózsák háborúja” kezdetének ábrázolása Shakespeare-nél, VI. Henrik I. rész, II. felv., 4. szín, Plantagenet: „Ki születéstől igaz, nemes úr, […] Tépjen fehér rózsát e tőről.” Somerset: „S ha van, aki se gyáva, sem hizelgő / S az igazság pártjára állni nem fél, / E tüskéről piros rózsát szakítson.” E harcok befejezése, III. Richárd V. felv., 4. szín, Richmond zárszava: „Aztán, amint a szentségre fogadtuk, / A piros rózsa s a fehér kibékül: / A szép kötéshez nevessen az ég, / Mely harcainkra zord szemmel tekintett!” A Lancaster-házi piros rózsás Richmond feleségül veszi a York-házi fehér rózsás Erzsébetet. (Vas István fordításai.)
Babits Mihály: Az európai irodalom története. Szépirodalmi, Bp., 1979. 169. o.
I. m. 171. o.
I. m. 172. o.
E művekre a hivatkozás a következő kiadás alapján történik. William Shakespeare összes drámái. I–IV. Magyar Helikon, Bp., 1972. III. k. Tragédiák. Athéni Timon. (Fordította Szabó Lőrinc, i. m. 841–910. o.) Coriolanus. (Fordította Petőfi Sándor, i. m. 735–839. o.) Julius Caesar. (Fordította Vörösmarty Mihály, Arany János javításaival, Szabó Lőrinc változtatásaival, i. m. 169–245. o.) Antonius és Kleopatra. (Fordította Vas István, i. m. 631–733. o.) A szövegrészek elemzésénél más magyar fordításokat, a Shakespeare által használt eredeti és a modern angol szövegváltozatokat is figyelembe vettem. Egyéb források esetében (Plutarkhosz, Suetonius, Caesar, Cicero, Vergilius, Horatius, Ovidius) a görög és latin nyelvű szövegkiadásokat is vizsgáltam.
Témánk szempontjából említést érdemel a „Korsók ünnepe”. Anthesztéria: háromnapos Dionüszosz-ünnep a görög naptár 8. hónapjában (február vége–március eleje), ennek második napján italáldozatot mutattak be a halottak szellemeinek. A Misanthropos (Shakespeare: Athéni Timon. IV. felv., 3. szín) sírja megközelíthetetlen. Timón sírfeliratai, saját: Itt nyugszom: kiszakadt a keserves pára belőlem; / ámde nehogy nevemet kérdd: vessz, cudar eb, cudar ebként! Kallimakhosz: Én, embergyűlölő Timón lakom itt; takarodj el! / Átkozhatsz szaporán, csak takarodj el odébb! [Vö. Az embergyűlölő Tímón sírja fölött. Tímón (nem vagy már), mit utálsz, a sötétet? a fényt? mondd! / „Én a sötétet: több van tibelőletek itt.” Az embergyűlölő sírverse: „Üdv”-öt rám ne köszönj, te gonosz szív, menj az utadra: / üdv nekem az, ha felém nem közelítsz te soha. (Devecser Gábor művei. Arany Lant. I. Magyar Helikon, Bp., 1979. 215. o.) Plutarkhosz: Antonius 70.] Antonius „Timónion” királyi lakáról vö. Strabón: Geógraphika C 794, XVI. 9. (Gondolat, Bp., 1977.)
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. „Alkibiadész – Coriolanus”. I. k. 407–499. o. „Coriolanus”, 456–494. o. Vö. Livius: A római nép története a város alapításától. I–IV. Európa, Bp., 1982. I. kötet. II. könyv. 33–40. I. m. 143–153. o.
G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai, Bp., 1979. (Fordította, utószóval és jegyzetekkel ellátta Szemere Samu.) 565. o.
Vö. Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. Tankönyvkiadó, Bp., 1992. 220. o. A kötet további részei sem érdektelenek témánk szempontjából, csakúgy, mint: Velleius Paterculus Róma története (JATEPress, Szeged, 1996. Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Hoffmann Zsuzsanna) című műve. (Vö. II. „40–58: átmenet a polgárháborútól Caesar diktatúrájáig, 59–92: Augustus kora”.)
Suetonius: Caesarok élete. Tizenkét életrajz. Európa, Bp. 1975. (Fordította Kis Ferencné. A versbetéteket Terényi István fordította. I. Könyv. Julius Caesar 76. A további hivatkozások ez alapján történnek.)
Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Telosz, Bp., 1995. 152. o.
Cumae: a campaniai város nevezetes Sibylla jósdájáról, a később kalandos módon megvásárolt Sibylla-könyvekről, melyeket a capitoliumi Iuppiter-, Augustus uralmától a Palatinuson, az Apollo-templomban őrizte a quindecemviri.
Vö. Adamik Tamás:„A római év és a Lupercalia.” In: Sanctissima Religio. Vallás- és társadalomtudományi tanulmányok. Szent István Társulat, Bp., 2012. 13–27. o.
Genius: „az életadó”; „a római néphit szerint egy szellemi (isteni) lény, […] szellemi mása az anyagi lénynek, különösen az embert (de helyeket, helységeket, államokat stb. is) a lét kezdetétől” a végéig kísérte; örömeiben és bánataiban egyaránt osztozott. Ünnepélyes alkalmakkor mindenki a maga geniusának áldozott, melynek védelme alatt állott. Átvitt értelemben „jóakaró, jólétet adó, pártoló”. Finály Henrik: A latin nyelv szótára. Akadémiai, Bp., 2002. (Reprint, Franklin-Társulat, Bp., 1884.) A genius a látható személyhez, férfihoz rendelt láthatatlan „külső lélek”, az ember lényege, életeleme (gignere: „nemzeni, szülni”; l. a gigno további jelentésárnyalatait). „A férfiak életét különböző társadalmi funkciók, egzisztenciális szituációk perszonifikációi képviselték az istenek síkján.” Thomas Köves-Zulauf: i. m. 123–124. o. (Vö. a továbbiakban e fogalom részletes elemzését, pl. Fortunával való összefüggését.)
A nevezetes „antilogion” részletes leírását l. Sallustius: Catilina összeesküvése című művében (51.: Caesar beszéde; 52.: Cato beszéde. Figyelmet érdemel Caesar és Cato összehasonlítása. Caesar jótéteményei, szelídség, könyörületesség, adakozás, nagyvonalúság, hatalomra, hadseregre áhítozott – Cato feddhetetlen élete, szigorúság, engesztelhetetlenség, állhatatosság, önmérséklet, tisztesség; i. m. 54.). In: Sallustius Crispus összes művei. Magyar Helikon, Bp., 1978. 9–55. o. (A hivatkozott beszédek, i. m. 40–48. o. Nemcsak az ókori szerző műve, hanem Hahn István a romlásnak indult római társadalmat bemutató utószava is minden korban aktualizálható.)
Vö. Ovidius: Római naptár Fasti. Helikon, Bp., 1986. III. 697–710: Caesar apotheosisa. Átváltozások. (Metamorphoses) Magyar Helikon, Bp., 1975. XV. 745–879: Caesar istenné válik.
Marcus Tullius Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen. Szukits, 2005. (Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Maróti Egon.)
Vö. Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Bp., 1984. Vö. Thomas Köves-Zulauf: i. m. 61–63., 188–210. o.
Marcus Tullius Tullius Cicero: Az istenek természete. Helikon, Bp., 1985. De natura deorum. I. 2, 4.
Livius l. 8. j. hivatkozott mű, Plutarkhosz i. m. A. Gellius: Noctes Atticae. Magyarul: „Attikai éjszakák” Franklin-Társulat, Bp., 1905.
Platón Összes Művei. I–III. Európa, Bp., 1984. Phaidón. I. k. 1019–1119. o. (Fordította Kerényi Grácia.) Vö. Kerényi Károly: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Magvető, Bp., 1984. A kötet címadó tanulmánya: 110–121. o.