Alapítójára, Esztergomi Boldog Özsébre emlékezik a Pálos Rend 2020-ban. Boldog Özséb az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesend megszervezője. Halálának 750. évfordulóján emlékévvel tisztelegnek előtte. A…
Posts tagged as “Pilis”
„Ülvén széles bazilikádban: messzi
múltad zenéjét hallgatom sugaras Esztergom
(Berda József: Vespera Esztergomban)
Nagyapám, későbbi nevelőapám 1928-ban került Esztergomba vendéglősnek. Többszöri nekifutás után végül a Kis-Duna hídon át a Mária Valéria hídra vezető forgalmas Szent Lőrincről elnevezett utcában állapodtak meg nagyanyámmal, és megnyitották a Frontharcos kisvendéglőt, ahol csúcsidőben nyolcvan-kilencven vendég is kényelmesen helyet foglalhatott. A vendéglő szomszédságában lévő fényképész műtermet és kislakást Martsa Alajos bérelte akkoriban. Az ő jóvoltából több, főként baloldali érzelmű művész megfordult a vendéglőben, valamint a nagyanyám vezette remek konyha és a kiváló badacsonyi és szentgyörgyhegyi borok miatt.
Huta. Hivatalosan, magyar nevén Pilisszentlélek. Annak idején alig 300 lelket számláló, eredetileg szlovák lakosságú kisközség a Pilisben. A fenyvesek illata az erdő borította hegyek ölében jól érződik, annak ellenére, hogy egyre több autó tűnik fel a falu utcáin. Az egykoron Európa-hírű pálos kolostor romjairól belátni a lankás, hegyes, romantikus vidék valamennyi zegét-zugát. Huta színtiszta szlovák falu volt egészen a hatvanas-hetvenes évekig. Csodálatos népviselete ma már csak a falu kiváló ízléssel berendezett, nemrégiben felújított tájházában tekinthető meg. Ahogyan az archaikus szlovák népdalokat is már csak a helyi hagyományőrző kör előadásában hallgathatjuk meg. Pedig a hatvanas években még állítólag Kodály is járt itt – inkognitóban – gyűjteni.
Egy drámai könyv a fákról, fáink és erdeink védelmére
Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában volt október 8-án Balla András, Balogh Rudolf-díjas esztergomi fotóművész Menedék/Shelter című könyvének bemutatója.
Ha van magyarországi település, amelyre igaz a latin mondás, miszerint „a nevek említése kerülendő” , az bizony éppen Esztergomra igaz, bár kizárólag csak a 20. század második felének abban a bizonyos, joggal gyalázatosnak nevezhető negyven esztendejében. Akik azonban itt születtek, vagy ide települtek, ebbe az ősi városba, hogy hazájukon belül otthonukká válasszák és megtartsák annak, vagyis az elkötelezett esztergomiak mindig is leplezetlen büszkeséggel vállalták és hirdették hovatartozásukat. De tudjuk, ismerjük-e városunk nevének eredetét, történetének kezdetétől? Nem feltétlenül. Ám mielőtt -a teljesség igénye nélkül- kalandozásba fognánk a nyelvészet útvesztőin, Csorba Csaba pontos leírásának nyomán nézzük meg, hol is élünk valójában mi, esztergomiak.
){kind=link}
„Étel, ital, álom. Boldogít e három!” - írta Jókai Mór a legnagyobb magyar író. Jókainak ez az egyszerűnek tűnő bölcsessége megadja a választ kérdéseinkre. Az első természetesen a fizikai test táplálása, ami nélkül a lélek üzenete sem fogható számunkra, tehát a kenyér. Gyermekkorom idején Esztergomban, ha leesett a földre, konyha kövére vagy a padlóra egy levágott szelet kenyér, akár annak egy kis darabja, felvettem és megcsókoltam. Így tanított a nagyanyám, aki mindig keresztet rajzolt a megszegni való kenyerünk aljára a nagy szelőkéssel amelyet Czirók nagyapám előzőleg gondosan élesre fent. Megint lesz csókolni való kenyér! Az ország kenyere.
){kind=link}