„Étel, ital, álom. Boldogít e három!” – írta Jókai Mór a legnagyobb magyar író. Jókainak ez az egyszerűnek tűnő bölcsessége megadja a választ kérdéseinkre. Az első természetesen a fizikai test táplálása, ami nélkül a lélek üzenete sem fogható számunkra, tehát a kenyér. Gyermekkorom idején Esztergomban, ha leesett a földre, konyha kövére vagy a padlóra egy levágott szelet kenyér, akár annak egy kis darabja, felvettem és megcsókoltam. Így tanított a nagyanyám, aki mindig keresztet rajzolt a megszegni való kenyerünk aljára a nagy szelőkéssel amelyet Czirók nagyapám előzőleg gondosan élesre fent. Megint lesz csókolni való kenyér! Az ország kenyere.
A kárpát-medencei magyarok összefogását jelképezve sokféle búzából, szeretettel készült kenyér. Kiváló ötlet ebben a bankoktól nyomorgatott világunkban, akik visszaéltek azzal az ősi vágyunkkal, hogy szeretnénk egy kicsit mi is jól élni. Más földrészek kirablása, rabszolgatartás, uzsora és háborúk nélkül, a mi kis szeretett, jó termőföldünkön, amelyre sokaknak fájt és fáj a foga ma is. Az összefogást erősítő gondolat kenyere ez a mostani és mégis különös kenyér lesz ez a ropogós héjú friss kenyér! Ennek az ősi idők óta mindennapi kenyerünknek az élesztője és sója ugyanaz: a hazaszeretet.
Az italunk mi is lehetne más, mint a bor! A régi remek borok örömét, a tőkék dédelgette, pincék érlelte hűs nedűt sokak mellett Berda József is megénekelte. Az egyik esztergomi útján, amikor szokása szerint gombászás közben Óbuda felől átvágott a Pilisen és „kikötött egy jó helyen”, a Hordó italboltban, ahol Czirók nagyapám volt az üzletvezető. Öregapámhoz igyekeztem én is a pult mögött, amikor egy „idős bácsi” (lehetett vagy ötvennyolc) tornyosult előttem és olyan „barackot” nyomott a fejemre, hogy könnybe lábadt a szemem: „Na, mi van, kiskomám?” – kérdezte a felnőttek magasából egy svájci sapkás nagy veres orrú, mosolygós arcú ember. Alig tudtam eldadogni, hogy a nagyapámhoz jöttem.
„Gyomorgyógyító
Csupaíz borocska,
Úgy szívom magamba belőled
Most a szentlélek tüzét,
Mint ájtatos lélek a
Nyugalmat ima után.”
Ezerszáz év alatt teltek és ürültek csobolyók, iccék, pintek, beomoltak öreg pincék, meghaltak a pincemesterek, de lettek új poharak, kupák, serlegek, újborhoz értők az új pincékben örömre és bánatra koccintva, rossz emlékeket oldva, bút áztatva. A felejtés soknevű helyein: korcsmák, csárdák, fogadók, kávéházak, vendéglők és a pincék lélekmarasztaló, divattal változó mégis örök asztalainál. Gyógyított és megkönnyebbülést hozott, meg derűs álmokat, ha mértékkel itták. Amire sokszor volt bizony szükségünk. A magyar majd’ mindig szabadságról álmodott és nem pénzről vagy mástól elorozható vagyonról. Derűt, alkotókedvet hozó édes szabadságot álmodott, hogy hagyjanak végre minket békén élni és dolgozni, nem pedig idegen érdekekért harcolni és kizsigerelő kamatok kifizetéséért elkeseredetten robotolni. Azok az országért felelős vezetők, akik miatt ilyesmi történt a magyarsággal, nyerjék el méltó „jutalmukat”. Azokért pedig, akik megpróbálják „régi-új” elvekről álmodva talpra állítani újra ezt a hazát, törjünk egy falatot a Nemzet kenyeréből és kortyintsunk hozzá a tavalyi borból, kívánva magunknak is erőt és kitartást a megújulva megmaradáshoz. Hiszen tudjuk: „Étel, ital, álom. Boldogít e három!”
){kind=link}