Esztergom vitathatatlanul az 1000 éves magyar államiság kiemelkedő kulturális központja, főképpen az első 500 évben, 1000–1541 között, a Szent István király és Gizella királyné vezette keresztény Magyar Királyság megalapításától kezdve a 16–17. századi oszmán hódoltságig. Az első 500 év európai dicsősége, hősei mind a mai napig példaképül szolgálnak az új nemzedékek számára. Újra és újra erőt és lendületet adnak a feltámadásra, a megújulásra. Ilyen kimagasló későbbi hős korszakunk volt a Reformkor, amelynek küszöbén, 1823-ban született a Nemzeti imádságunk, a Himnuszunk, amely azóta is felmutatja Nemzetünk dicső örökségét, Bendegúztól kezdve, Árpád hős fiain át, egészen Mátyás királyig! S lelkesítenek az ismert és ismeretlen jeles hazánk fiai, íróink, költőink, zenészek, művészek, tudósok, politikusok és az igaz magyar családok, akik rendületlenül építik a magyar jövőt!
Esztergomban is nagy mérföldkő jelezte a 19. századi reformkori újjászületést.
1819-ben új esztergomi érseket neveztek ki a magyar katolikus egyház élére, aki, hivatalából eredendően, a keresztény magyar állam legfőbb közjogi méltósága volt a király után. Az új magyar egyházfő a Nyitra megyei Rudnay Sándor, aki 1819-ben a Magyar Királyság délkeleti részének, Erdélynek volt a püspöke, azonnal elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy a magyar egyház központja, a közel 300 évi kényszerű távollét után, mielőbb visszatérhessen a Szent István király által alapított ősi székhelyére, Esztergomba. Bátor lépés volt ez, mert a három évszázad alatt többen már véglegesnek vélték az 1543-ban az oszmán támadás elől Nagyszombatba menekült prímási intézmények berendezkedését. A közeli Pozsony város plébániatemplomából alakított királyi koronázási szentély és a városban a 18. században felépült pompás prímási palota már nem a Magyar Egyház „ideiglenes” központjáról szólt.
De Rudnay hercegprímás nem ijedt meg a nehézségektől. Mély hazafias érzéstől áthatva sikerült egy év alatt a bécsi udvari hivatalokban elérnie az osztrák katonaság kivonását az esztergomi várhegyről, és már 1820-ban bevonulhatott a régi fényes épületek romjai közé Esztergomba, s mivel a prímás Esztergom vármegye közigazgatási vezetője, főispánja is volt, annak irányítását is határozott akarattal átvette. Ezt a nagy jelentőségű, éppen 200 évvel ezelőtti eseményt 2020. szeptember 15-én ünnepelte Esztergom dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergomi érsek és Hernádi Ádám polgármester vezetésével. Országos konferencián ismertették a tudós történész előadók a Magyar Sion felépítésének nagy ívű programját és a megvalósulás diadalát, a következő évtizedek nagy nehézségeinek leküzdésével. S ma is áll az Esztergomi Bazilika, amely 1822–1869 között mintegy 50 év alatt – a reformkori lendülettől kezdve, a szabadságharcunk leverését követő Haynau rémuralma és a Bach-korszak nemzetellenes politikai légkörében is – négy, egymást követő, igaz magyar hercegprímás és segítőinek hősiessége révén, végül is megvalósult, és mindmáig európai hírnévnek örvend.
Esztergom ősi szent hegyén, ahol Szent István királyunk született, ahol már a gyermekkorában megkeresztelték, ahol királlyá koronázták, ahol erős kézzel megszervezte a keresztény magyar államot, a máig ismert Intelmeinek szellemében – bár az oszmán uralom ledöntötte a nagy hírű székesegyházunkat és a palotáinkat, de – az ősi, vérrel áztatott földön felépítettük a falakat. Felépült Magyarország legnagyobb temploma, amely 200 évvel ezelőtt Európa negyedik legnagyobb temploma volt, és a művészeti kincsei Európa kiemelkedő kincsesházává avatták.
A Magyar Sion, a Magyar Vatikán megvalósulása már a 19. század második felére tolódott, a Habsburg-uralommal kötött Kiegyezés korára, amelynek főszereplője Simor János bíboros érsek volt (1867–1891). Ekkor már nem volt lehetőségünk az eredeti reformkori terv kivitelezésére, de a gondolat tovább élt, és új formában, új lendülettel, a honfoglalásunk millenniumára készülve, a Kárpát-medence egészét magába foglaló Magyar Királyságban hatalmas erővel jelentkezett a nemzeti megújulás. Esztergomban is új tervek születtek. A Magyar Sion szent hegyére vezető országos zarándoklatok láttán egyre szélesebb körben terjedt el dr. Fehér Gyula (1858–1943) apostoli protonotárius, nagyprépost, Esztergom-belvárosi plébános buzgóságának új gondolata, hogy a Várheggyel, a Bazilikával szemközt, a város déli végén emelkedő, hasonló magasságú hegyre, a keresztény hit elmélyülésére, állítsunk fel Keresztutat. Nagy örömmel fogadta a Város és az Esztergomi főegyházmegye papsága a tervet, és sorban jelentkeztek egy-egy stáció elkészíttetésére. 1893-ra valósult meg a 14 stációs Keresztút a Kálvária-hegyre vezető lankás szerpentin út mentén. A ma már 130 éves, pompás, terméskőalapra állított aedikulás téglaépítmények sajnos romosak, de ma is jól olvashatók az áldozatos állíttatók nevei márványtáblára vésve. Közülük említek néhányat:
Dr. Csáky Károly apátkanonok,
Mattyasovszky Lajos, a prímási uradalmak jószágigazgatója és neje, Szveda Mária,
Dr. Majer István c. püspök, nagyprépost,
Rimely Károly Lekepi apát, pozsonyi kanonok, plébános,
Dr. Rapcsák Imre prímási uradalmi főorvos és neje, Hainzl Auguszta,
Mészáros Anna, Kókai István özvegye,
Iványi család,
Sujánszky Antal praelatus prépost, kanonok,
Obermayer György reáliskolai igazgató tanár és neje, Deininger Anna
A Schönbeck család,
Graeffel János apátkanonok,
Dr. Fehér Gyula plébános,
? … Teréz,
Frey Ferencz és Frey Vilma.
A fenti nevek és címek jól jelzik, hogy a Trianoni békediktátum előtt létesült a Kálvária Esztergomban, az egyházmegye székhelyén, s mivel az egyházmegye nagyobb része a Duna bal partján terült el, természetesen onnan is jelentkeztek lelkes adakozók.
A stációk állíttatói közül a fentiek szerint hat tartozott a klérushoz, és nyolc világi ember volt. Az utóbbiak közül ketten álltak a Primácia szolgáltában, a jószágigazgató és a főorvos.
A többiek közül kiemelkedő polgári személy az esztergomi Reáliskola igazgatója és a város egyik jól ismert pékmestere, akinek a festőművész fia a Müncheni Képzőművészeti Akadémián végezte tanulmányait. A többieket még fel kell derítenünk.
Istennek hála, és a belvárosi plébánia egyházközségi elnökének, Nyitrai László úrnak, aki a plébánossal együttműködve igazi gondviselője minden anyagi és lelki kincsünknek. Többek között, sok év óta, minden hó első vasárnapján keresztúti ájtatosságot vezet népes esztergomi csoporttal a Kálváriára is.
A Kálvária felépítésekor, a századforduló éveiben, már Vaszary Kolos bencés gimnáziumi igazgató-tanár, pannonhalmi főapát volt az esztergomi érsek, Magyarország prímása (1891–1912). Ő is a szívén viselte Esztergom város fejlesztését. Ekkor épült az Esztergom–Párkányi új Duna-híd, a vasszerkezetű Mária Valéria híd, az általa alapított esztergomi Kolos-korház, s ekkor nyílt meg az Esztergom–Budapest vasútvonal is a dorogi bányavidéken át. Az új érsek is mindenben segítette dr. Fehér Gyula nagyprépost, belvárosi plébános tervét a belvárosi Kálvária színvonalas művészeti befejezésére. Vaszary Kolos hercegprímás ajándékozta a belvárosi Szent Péter és Pál plébániatemplom számára az unokaöccse, Vaszary János neves festőművész jelentős korai alkotását, amely ma is a templom főoltárképe.
1893-ban készült el a Kálvária-hegy tetején az öt életnagyságú, festett horganyszoborból álló művészi együttes, a keresztre feszített Krisztus és a két lator a kereszten, valamint közöttük a Fájdalmas Anya és Evangélista Szent János egészalakos, álló szobra. S e szoborcsoport mögé épült a pompás neoromán-romantikus Szent Sír Kápolna. A görögkereszt alaprajzú, klinkertégla és vakolt tégla-falazású centrális épületet négy azonos felépítésű, háromszög záródású homlokzat övezi, az oldalán lépcsőzetes román ívsorokkal. A nyugati oldalon nyílik a félköríves záródású kapuzat, felette a kis körablakkal. Az oldalfalak tengelyében egy-egy félköríves záródású, osztatlan, színes üvegablak biztosítja a művészi arányú belső tér misztikus fényét, amelyet a középkori hangulatú falfestészeti dísz még inkább kiemel.
A kápolna központi terét bimbós fejezetű oszlopokra támaszkodó, gazdagon profilozott bordás keresztboltozat fedi. A boltozati mezők festésének alapszíne az ég kékjének ragyogását idézi. A művész a legnemesebb anyagokkal dolgozott: kobaltkék, azulit, laparany. A kék boltcikkelyeket egyenes vonalú, arany szegélycsíkokkal kísért díszítősáv keretezi. A boltozati cikkelyek teljes felületét kitölti a zöld babérleveles fonatos koszorúba foglalt medalion, amelyben arany háttér előtt, egy-egy oldalnézetben ábrázolt félalakos angyal kapott helyet, akik Krisztus szenvedésének egyes eszközeit – a Keresztet, a töviskoronát és a hatalmas szeget – nagy megilletődöttséggel, tisztelettel tartották. Közülük ma már csak az egyik, balra forduló, profilban ábrázolt, arany-dicsfénnyel övezett, kékes öltözetű, elegáns liturgikus ruházatot viselő, átszellemült angyalt látjuk a boltozat egyik épebb cikkelyében. Az angyal a szárnyát leengedve, nagy csendben állva, a jobbjával fogja és a baljával alulról tartja a dicsfénnyel övezett hosszú szárú, barna Szent keresztet. A kereszt két szára találkozása mögött, az Eucharisztia káprázatosan fénylő fehér ostyáját lángnyelek koszorúja keretezi. Az angyal alakja lebegően síkszerű, valóságos égi jelenés, ahogy ezt a középkori festészet ihlette az 1900 körüli, misztikus érzékű művészeink felé. Az angyal alakjának a felépítése, arányai és az arc és a kéz részletei, a mély érzelmet kifejező nemes rajzú újjak, mind igen magas művészi alkotások. S a figurális ábrázolást kísérő művészi ornamentika, a növényi szalagfonatos leveles-virágos díszítő festés rajza és színezése a kompozíciót kialakító festő jeles művészi tehetségről tanúskodik.
A kápolna központi, keresztboltozattal fedett részének pompás kifestését négy oldalról, a dongaboltozattal fedett, téglány-alakú tér-bővítmény falfelületét is igen gazdag díszítő festés ékesíti, amelyek felépítését a motívumok feltárása és megtisztítása után tudja majd a festő-restaurátor művész, Galántai Zsófia bemutatni.
Ki volt ez a művész?
Az Esztergom és Vidéke helyi lap 1911. augusztus 27-i híradásában ez áll:
„A városi plébánia-hivatal közvetítésével Esztergom város megbízta Gróh István budapesti iparművészeti tanárt a Kálvária templom kifestésével, aki Gróh Béla gimn. rajztanár öccse, továbbá Ortner Ferenc és Leszkovszky Pál iparműv. isk. növendékek segédkezésével e nyár folyamán szép csendben be is fejezték azt.”
A híradásban említett művészek közül Gróh István (1867–1936) a legismertebb, aki a hazai műemlékvédelem egyik alapítója és kiemelkedő egyénisége volt, aki a középkori falképeink feltárásában és restaurálásában, valamint publikálásában szerzett nagy érdemeket. Rozsnyói rajztanárként kezdte el a pályáját, de hamarosan, 1896-tól a budapesti Iparművészeti Iskola tanárává nevezték ki, és ebben a rangjában vett részt a Zeneakadémia festészeti munkájában, és ezt követően, 1911-ben kapta a meghívást Esztergomba, a Kálvária-kápolna kifestésére, majd a következő évben a Jó Pásztor-kápolna nagyobb szabású festészeti feladatára.
Az esztergomi belvárosi plébánia kegyura a Városi Tanács volt 1949-ig, számára igen fontos volt a jeles művészi színvonal biztosítása. S valóban, az 1900-as évek elejének egyik kiváló művészét hívták meg az új belvárosi Kálvária-kápolna, a Város kiemelkedő magaslatán épült új épület kifestésére, aki néhány évvel ezelőtt, 1907-ben a budapesti Zeneakadémia nemzetközi hírű intézményének és épületének a kifestésében fontos szerepet töltött be Körösfői Kriesch Aladár mellett. Gróh István nem volt ismeretlen Esztergomban. A kárpátaljai, Ung megyei születésű mester, mivel az édesapját, Gróh Sámuel kir. adótisztet Esztergomba helyezték, Esztergomban az 1857-ben alapított Reáliskolában kezdte a tanulmányait, amelyet a Fővárosi Mintarajziskolában fejezett be mint Lotz Károly és Székely Bertalan tanítványa. Az ifjú Gróh Istvánnak már Esztergomban is jeles rajztanára volt a Reáliskolában Kaán János rajz- és mértantanár személyében.
Gróh István a fővárosi iparművészeti iskolai tanítványaival a nyári szünidőben Gömör és Szepes vármegyékben elsőként fedezte fel a középkori falképek csodálatos emlékeit az 1800-as évek végétől kezdve. Ezekről színes akvarellmásolatokat készített, és művészien helyreállította az 5-600 éves templomi falfestészeti együtteseket a kor követelményének megfelelően. Ez azt jelentette, hogy az ábrázolásokat értelmezhetővé és élvezhetővé kellett tennie a festőnek a szemlélő számára, vagyis nem maradhattak töredékesek az 5-600 évvel korábbi festmények sem.
A kiváló művész a kompromisszumban is jeleset alkotott. Gróh István akvarellel egészítette ki a hiányzó felületeket, és kiemelte a középkori művész szellemiségének művészi megnyilatkozásait. Ez utóbbiak nagy hatással voltak az ő egyéni művészetének alakulására is. Ennek vagyunk tanúi a Kálvária-kápolna fent bemutatott boltozati festményein.
Gróh István nagy figyelmet szentelt a magyar népművészet kincseire, gazdag festészeti és rajzi világa iránt is. Írásai rendszeresen megjelentek az Archaeológiai Értesítőben, az iparművészeti és művészeti folyóiratokban. Így jelentősen hozzájárult a 20. század elején a népművészet tiszta forrásából táplálkozó zenei és képzőművészeti, valamint irodalmi-művészeti megújulásunkhoz. Különös figyelmet szentelt a magyar népi hímzésekben, fafaragásokban, szűrdíszítésekben megjelenő motívumainak, amelyek az esztergomi Kálvária-kápolnában is előtűnnek. Mivel Gróh István életművét még nem dolgozta fel a művészettörténeti kutatás, ezért nincs konkrét tudomásunk Bartók Bélához és Kodály Zoltánhoz fűződő személyes kapcsolatáról, de igen valószínű, hogy a budapesti művészeti élet legkülönbözőbb köreivel kapcsolatban állt a Fővárosi Iparművészeti Iskola tanára, majd igazgatója.
Az Esztergom és Vidéke fent idézett 1911. évi híradása szerint a Kálvária-kápolna falképeit Gróh István az öccsével, Gróh Béla festőművész, gimnáziumi tanárral együtt végezte. Sajnos őróla kevesebbet tud a művészettörténelem. De itt az alkalom, hogy a küszöbönálló Kálvária- és Jó Pásztor-kápolna falképeinek restaurálása során behatóbban megismerjük Gróh Béla művészetét is. A kiterjedt Gróh-rokonság nagy része jelenleg az országhatárainkon kívül él, de a közelünkben élők is őriznek jeles festményeket a művésztől, amelyeket a restaurálás alkalmával bizonyára megtekinthetnek a szakemberek.
Gróh Béla (Esztergom, 1881. április 21. – Szombathely, 1954. február 18.) tanára főképpen a bátyja, Gróh István volt, aki 20 évvel idősebb volt Bélánál, valamint Balló Ede festőművész a Mintarajziskolában. Tanulmányait Münchenben és Párizsban tökéletesítette. 1906-tól Gyulán volt rajztanár és a Múzeumban gondozta az etnográfiai gyűjteményt. Bizonyára itt mélyedt el a magyar népművészet motívumainak csodálatában. Feltételezzük, hogy Gróh Béla az István bátyjával közös munkákban főképpen a díszítőfestést végezte. Esztergomban 1911-ben a Kálvária-kápolnát festették közösen, s a következő évben a Jó Pásztor-kápolnát, és 1913-ban az Orbán-kápolnát, az Esztergomi Friss Újság szerint egyedül díszítette. 1924-ben Gyulán, a Józsefvárosi római katolikus templom falképet festi Gróh Istvánnal együtt, és 1925-ben Békéscsabán, a Belvárosi római katolikus templomban Szent Antal életéből vett jeleneteket ábrázoló falképeket készít Gróh Istvánnal. 1925-től Sopronban volt a bencés gimnázium rajztanára, 1940-től haláláig Szombathelyen élt.
Az esztergomi Jó Pásztor-kápolna művészeti kialakítását elsőként Sinka Teréz építész méltatta, majd beható szakmai értékelését Zsembery Ákos építész adta. A falképekről a jelen állapotuk miatt nem adhatunk művészettörténeti értékelést, mivel 1984-ben a belső térben a falakat egységesen sárga színű, műanyagos festékkel újították fel. Bízunk a hamarosan megkezdődő restaurálásban, hogy sikerül napvilágra hozni az egykorú, 1912. évi helyi sajtó tudósításából ismert remekművű, gazdag figurális és díszítő festésből szép részleteket.
A tudósító lelkesedve ismertette az Utolsó Ítélet szép együttesét a kápolna nyugati karzata felett, valamint, vele szemközt, a diadalív felett a Szűz Mária fénylő alakját egyik oldalról zenélő angyal, míg másik oldalról imádkozó főpap kíséri. Az utóbbiban a művész a Kálváriaegyüttes legfőbb mecénásának, dr. Fehér Gyula prelátus-kanonoknak állított emléket, aki e kápolna kriptájában van eltemetve. A tudósító a kifestés tervezőjének Gróh Béla festőművészt nevezi, akit mint esztergomi művészt emel ki.
Bízunk a jeles restaurátorunk tehetségében, hogy az átfestés alól is vissza fogja tudni idézni a kápolna festészeti együttesének egyes részleteit, és ezáltal nemcsak Esztergom, de a hazai festészetünk is új jeles művészeti együttessel fog gazdagodni.
A Jó Pásztor-kápolna a historizmus hazai építészetének – a jelen romos állapotában is – jeles alkotása, amely igazolja a historizmus építészeinek magas szintű szakmai tudását, amellyel az eredeti gótikus szerkezeteket tökéletes hűséggel jelenítették meg az új technikai ismeretek felhasználásával. A 21. század emberét pedig arra készteti, hogy a templomot csodálva, feltárulni lássa maga előtt a szemközti Várhegyen egykor emelkedett 14. századi, Nagy Lajos királyunk és érseke, Telegdi Csanád által emelt gótikus katedrálist, amelyet Hunyadi János kormányzónk a 15. századi gótika szellemében még tovább gazdagított.
