„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb…” olvashatjuk Szophoklész szállóigévé vált gondolatát az Antigonéban. Nos, ha valakikre, akkor Árpád nemzetségére ez különösen igaz, hiszen a világ uralkodó dinasztiái közül csak a tőle származó királyi házat nevezik „szent királyok nemzetségének”. Messzire vezetne bennünket, ha e most induló sorozatot és az Esztergomban államot alapító fejedelmeink, királyaink vagy általában a magyar nép őstörténetének kutatásával kezdenénk, ám bizonyos visszatekintés szükségesnek tűnik ahhoz, hogy világosan lássuk, mikor és miképpen érkeztünk ide a Kárpát-medencébe. Kezdődjék hát a történet!
Mindenek előtt különbséget kell tennünk a nép és a nyelv között. Ez a „csúsztatás” kényszerű, mert a mai és a történelem előtti magyarság között –amint Engel Pál is írja-, a nyelv az egyetlen biztos összekötő kapocs. Semmilyen más vonatkozásban nem állítható ugyanis, hogy a ma élő magyar nép a két-háromezer évvel ezelőttinek az utóda lenne. Népünk az idők folyamán annyiféle etnikummal keveredett, hogy az ősmagyarokkal való biológiai azonosságról szó sem lehet, aki tehát „színmagyarnak” tekinti magát, egészen biztos lehet benne, hogy török, germán, szláv és Isten tudja még milyen vér keveredik az ereiben. Tudjuk, hogy az ősmagyar kultúrából is éppen csak annyi maradt a modern korra, amennyi az ősmagyar „vérből”: értékes, de apró rögök, amelyek a történelem folyamán ráépült lovasnomád, majd pedig a keresztény kultúra vastag rétege alól bányászhatók ki. A tudomány segítségével annyi tudható biztosan, hogy a népek tengerében 2500-3000 éve létezett egy jól körülhatárolt csoport, amely ezt a nyelvet, a magyart, illetve annak ősét beszélte. A legendák ettől függetlenül nem hanyagolhatók vagy felejtendők el, hiszen a nép emlékezetét őrzik, csak éppen itt-ott színeződve, módosulva. A magyar krónikák ősi szájhagyományon alapuló, elveszett, korábbi krónikaszövegeket is magába olvasztó XVI. századi összefoglalásában ezt olvashatjuk: „…Attila magyar király halála után… a magyarok másodízben jöttek ki Szkítiából ilyenképpen. Ugek fia Előd Szkítiában fiat nemzett, kinek neve Álmos, azért, mert anyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett. Méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak. Miután a somnum-ot a mi nyelvünkön álomnak mondják és születését álom jövendölte meg, ezért nevezték őt Álmosnak, ki Előd, ez Ugek, ez Ed, ez Csaba, ő pedig Attila fia volt. Álmos származásának történetét Anonymus is elmeséli annyi különbséggel, hogy ő nevezi Álmos anyját „Emesu”-ként, innét nevezik ezt az úgynevezett Turul-mondát „Emese álmának” is. Annyi bizonyos, hogy a magyarokat Álmos vezette a Kárpát-medencéig, ám ő maga nem léphetett be az új hazába. Amint a krónikák írtják, „Álmos apát Erdélyben megölték, mivel nem mehetett be Pannóniába.” Az idézett mondat a szakrális királynak az áldozati rítus szerint bekövetkező, szükségszerű meggyilkolására hívja fel a figyelmet. Vagyis az áldozati szertartás mindig áldozatot követel. Gondoljunk csak Mózes történetére. Ő sem léphetett be Kánaánba, bár neki Isten megmutatta egy látomásban az ígéret földjét. A szakrális uralkodó sok esetben, miután népének főpapja, „lelkipásztora” is, a legfőbb áldozatok bemutatója, végül is meghozza az emberileg felülmúlhatatlan, legnagyobb áldozatot azzal, hogy ő maga lesz az áldozat. Uralkodóból és áldozatbemutatóból válik áldozattá. Ha ezt ő maga, saját elhatározásából cselekedné azt mondhatnánk, hogy saját magát mutatja be áldozatul, a valóság azonban az, hogy a népét új hazába vezető szakrális királyt maga a nép áldozza föl. Ami a honfoglaló magyarságot illeti, a történetírók (Ibn Ruszta, Gardizi) tekintélyes, a nomád népekhez képest magasabb kultúrfokon álló, szántóföldekkel is rendelkező népnek írják le. „Sátraik vannak és együtt vonulnak a takarmánnyal, valamint a zöld vegetációval… Sok szántóföldjük van. Hatalmuk kiterjed mindazokra a szlávokra, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos adókat vetnek ki rájuk és úgy kezelik őket, mint a foglyokat…” Ám ez már Árpád nemzetségének a históriája, akit hamarosan Géza nagyfejedelem államalapító munkássága követ.
){kind=link}