Vajon mennyien leszünk?

 A kérdést úgy is feltehetném, hogy vajon mennyien maradtunk. Mármint magyarok a Szlovák Köztársaság területén. Ezt a kérdést valószínűleg nagyon sokan felteszik még májusig, amikor hivatalos népszámlálásra kerül sor Szlovákiában. Az előzetes felmérések azt vetítik előre, hogy csökkenni fog a magukat magyarnak vallók száma az országban.

A magyar kisebbség lélekszámának fogyása sajnos azóta tart, amióta az egykori Felvidéket elszakították Magyarországtól, és létrejött Csehszlovákia. Sokan nosztalgiával gondolnak az úgynevezett „első republikára” (köztársaságra), amikor becslések szerint még 800 ezer, sőt, optimista vélemények szerint majd´ egymillió körüli lehetett a magyarok száma az 1918-ban megalakult utódállamban.

  Természetesen sokan voltak olyanok, főleg értelmiségiek, akik rögtön az impériumváltás után átköltöztek Magyarországra, de ez az elvándorlás akkoriban még semmiképpen nem jelentett nagyobb érvágást az önálló életet kezdő magyar közösség életében. A gondok – elsősorban az asszimiláció terén – a második világháború, tehát 1945 után kezdődtek. Az esztergomi olvasók közül is bizonyára sokan hallottak Beneš elnök rendeleteiről, melyek alapján kollektív büntetéssel és az állampolgárságtól való megfosztással sújtották a csehszlovákiai magyarokat és (elsősorban) a németeket. Ha a két nemzeti közösség sorsát összehasonlítjuk, akkor kétségkívül a németek jártak rosszabbul, mivel egy az egyben kitoloncolták őket Csehországból, házukat, földjeiket hátrahagyva. Lényegében csak azt vihették magukkal, ami a hátukon lévő batyuba belefért. Több német nemzetiségű lakost pedig egyszerűen tömegsírba lőttek, még mielőtt áthajtották volna őket a határon. Erről a cseh történetírás nemigen szeret beszélni, mondhatni nagyokat hallgat, és csak itt-ott kerül szóba a németek „ügye” a tömegtájékoztatásban, általában kommentár nélkül.

A magyarokat szintén kollektív bűnösnek nyilvánította Edvard Beneš, ami teljes jogfosztásukkal járt. Ügyüket pedig úgy próbálta végérvényesen „lerendezni”, hogy rendeletei és a Magyarországgal kötött megállapodás alapján a csehszlovák hatóságok vagy kitelepítik őket Magyarországra, vagy áttelepítik a kiűzött németek helyére. A felvidéki magyarság kálváriája 1948-ig tartott, amikor aztán a kommunista hatalomátvétellel és Klement Gottwald pártelnök színre lépésével beszüntették a magyarok át- illetve kitelepítését. Szinte nincs olyan felvidéki család, akit ne érintett volna ez az őrület, e sorok írójának apai ágú rokonai is ekkor kerültek át az Érsekújvár melletti Kürt községből Martonvásárra. A jogfosztás éveinek drámai eseményei hatással voltak a magyarság számarányára, hiszen többezer embert telepítettek ki Magyarországra, vagy deportáltak Csehországba. Ráadásul a kitelepítésre szántak listájára általában a jómódú parasztgazdákat és az értelmiségi családokat, illetve azok tagjait vették föl, megfosztva ezzel a felvidéki magyarságot legértékesebb tagjaitól. 

1948 februárjától, tehát a szocialista Csehszlovákia megalakulásától kezdve egészen az 1989-es demokratikus fordulatig viszonylag békésen telt a magyarság élete. A kommunista internacionalizmus ugyanis, legalábbis elvben, nem különböztette meg az ország állampolgárait nemzetiségük szerint, és hivatalosan az alkotmányban is rögzítették, hogy Csehszlovákia soknemzetiségű ország. A magyarkérdés tehát pár évtizedig nem volt kérdés, ám az 1989-es fordulatot és főleg 1993-at – az önálló Szlovákia megalakulása – követően sokan gondoskodtak arról, hogy ismét napvilágra kerüljön a magyarok ügye.
Nyugodt szívvel ki lehet mondani, hogy az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása óta újból napirendre került a magyarság asszimilálásának és a többségi szlovák nemzetbe való beolvasztásának vágya a szlovák politika részéről. Ez a vágy hol erősebben, hol pedig enyhébben van jelen a hivatalos szlovák politikában, attól függően, hogy éppen melyik párt vagy pártkoalíció van hatalmon.

E történelmi áttekintés után teljesen világosnak tűnhet, hogy miért van jelentősége egy-egy népszámlálásnak. A nemzetiségek számarányáról született statisztikai adatok ugyanis mindig jeleznek: a szlovák hivatalos politika felé azt, hogy mennyire voltak sikeresek az eddigi beolvasztási kísérletek, az érintettek, tehát a felvidéki magyarok felé pedig azt, hogy még mennyien vagyunk, mekkora ellenálló-képesség maradt bennünk. Legutoljára 2001-ben rendeztek népszámlálást Szlovákiában, akkor kb. 520 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Szociológusok és egyéb szakemberek azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez a szám az idei, tehát a 2011-es népszámláláskor 30 ezer, borúlátóbb becslések szerint pedig akár 50 ezer fővel is csökkenhet.

Nem véletlen tehát, hogy felvidéki magyarság valamennyi jelentős társadalmi, kulturális és politikai szervezete egyetért abban: felvilágosító kampány keretében kell a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű lakosokat buzdítani, hogy bátran merjék fölvállalni identitásukat a májusi népszámláláskor. Ezen kampány részei a különböző településeken megrendezésre kerülő beszélgetések, találkozók a témában érintett szakemberekkel. Párkányban március 10-én került sor egy ilyen rendezvényre, Felvidéki mérleg címmel, ahol Gyurgyík László szociológus és Szarka László történész – mindketten a komáromi Selye János Egyetem tanárai – fejtették ki véleményüket a jelenlegi és a várható helyzettel kapcsolatban. Gyurgyík László talán a legismertebb kutató, aki a felvidéki magyarság lélekszámának alakulását rendszeresen figyelemmel kíséri, és akinek 1994-ben könyve is jelent meg e témában (Magyar mérleg). Szerinte nagyon nagy a valószínűsége, hogy 2001-hez képest a magyarság fogyásának mértéke 30-50 ezer fő lesz. A népességfogyás legfőbb oka az asszimiláció és az elvándorlás, ám a csökkenés mértéke régiónként eltérő: nagyobb mértékű a szórványnak számító településeken és ettől kisebb vagy jóval kisebb ott, ahol a magyarság meg tudta őrizni relatív többségét a lakosságon belül. Ahol a magyarság többségben él, ott vannak magyar intézmények, kulturális szervezetek, magyar nyelvű egyházi közösségek, míg szórványban ezek nem állnak rendelkezésre, tehát nincs, ami erősítse az identitás megtartását.

Szarka László szerint Párkány csak Esztergommal közösen tud pozitív jövőképet felvázolni, és óriási, eddig még kihasználatlan lehetőségek rejlenek a regionális együttműködésben. A magyarság megmaradását elősegítő autonómia-formák közül a kulturális lehet az, amelyiknek megvalósítása a legkönnyebben kivitelezhető lenne a párkányi kisrégió esetében, támaszkodva az esztergomi háttérre. A történész közös kulturális tanács létrehozására tett javaslatot, mely egyeztetné az elképzeléseket a Duna mindkét partján, és közös jövőképet vázolna fel. Akár közös fenntartású iskolák is működhetnének, hangzott el a javaslat Szarka László részéről, hiszen ennek elvben nem lenne akadálya. A határon átnyúló partnerség kialakításában pedig kezdeményező szerepet kellene vállalnia az olyan kulturális és társadalmi szervezetnek, mint pl. a Csemadok.

Milyen mérleget vonhatunk meg tehát a felvidéki magyarsággal kapcsolatban az idei, 2011-es esztendőben? Erre még egyelőre nincs kész válasz, előbb minden, a téma iránt érdeklődő szakember és laikus a májusi népszámlálásra, majd annak eredményére vár. Jelenleg egy valami látszik biztosnak: a Szlovákiában élő magyarság fogyása. A mértéket tekintve érhetnek majd csalódások, vagy éppen ellenkezőleg, kellemes meglepetések. Mindenesetre érdemes lenne a szakember tanácsát megfogadnia minden érintett szervezetnek, hivatalból érintett személynek Esztergomból, Párkányból, illetve a közvetlen környékről, és keresni az összefogás, az együttműködés lehetőségeit. A közös jövőkép kialakítása és az együttműködés szorosabbá tétele annál is aktuálisabb, mivel idén októberben lesz tíz éve annak, hogy újjáépült a két várost összekötő Mária Valéria híd.