Az 1945-ös budai kitörés a budapesti csatában, a Budai Várnegyedben körülzárt német–magyar csapatok összehangolt nyugati irányú támadása az összefüggő német arcvonal elérésére. Német részről három időpontra is tervet készítettek (1944. december 24-26., 1945. január 1. és január 3.). Hitler Adolf mint a birodalmi német véderő (ekkor már beteg elméjű) főparancsnoka ezeket nem engedélyezte, s végül február 11-re dolgoztak ki egy megkésett, a korábbi lehetőségekhez képest kétes értékű tervet.
A terv kidolgozásakor a korábbi terveken kívül figyelembe vették azokat az útvonalakat is, amelyeken keresztül a német sorok mögé szivárgó szovjet katonák saját vonalaikhoz tértek vissza. Február 10-én az átküldött magyaroktól, illetve az Ördög-árkon kiküldött német felderítőktől próbáltak a lehetőségekről tájékozódni. Február 11-én, délután három órakor ismertette a tervet a 9. SS hegyi hadtestparancsnokság a német csapatok parancsnokaival, amely szerint csak azok a katonák vegyenek részt a kitörési kísérletben, akik egy éjszakai, 24 km-es, folyamatos harc közbeni gyalogmenetet meg tudnak tenni.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer (tábornok) 17 óra 50 perckor rádiótáviratot küldött a Dél Hadseregcsoportnak: „Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon. Fényjelzés: kétszer zöld=saját csapat. Erők: Németek 23.900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20.000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100.000.”
Otto Wöhler tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnokának válaszüzenete: „Német katonák! Magyar fegyvertársak! Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt. Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Egyenlőtlen harc volt, amit többszörös túlerő ellen kellett vívnotok; s ez annál magasabbra emeli példamutató vitézségetek. Kötelességtudatotok és állhatatosságotok lehetővé tette a vezetésnek és a csapatoknak, hogy a nyugat-magyarországi arcvonalon harci intézkedéseket hajtson végre az ellenség ellen, amelyek meghiúsítják azt a tervét, hogy az egész hadszínteret összeomlassza, hogy Magyarországot lerohanja, és Bécs alá vonuljon. Húsz szovjet hadosztályt, több nehézfegyver-seregtestet és megközelítőleg ezer repülőgépet vontatok magatokra és kötöttetek le. Eredményes védekezésetek jelentősen meggyengítette az ellenség harci erejét. Minden vöröskatona, akit leterítettetek, minden páncélos, amelyet megsemmisítettetek, minden repülő, amelyet lelőttetek, gyengítette az ellenséget, amely a német és a magyar nép megsemmisítésére özönlik előre. A történelem magasabbra fogja értékelni a kultúra- és néppusztító bolsevizmus elleni hajthatatlan ellenállásotokat annál a katonai sikernél is, amit minden idők egyik legnagyobb városharcában vívtatok ki, s idealizmusotokat, amellyel a keletisztyeppe-özön elé álltatok. Budapest védőrsége mindig a kötelességteljesítés ragyogó példaképe marad az európai nemzetek közössége számára. Felrázó példátok elátkoz minden gyáva lemondást, emberi nagyságotok a jövő forrása, dicsőséges tetteitek az életet jelentik. Olyan szellemet tanúsítottatok, Budapest katonái, amely által Németország és Magyarország ismét új magasságokba emelkednek fel. Nagyon reméljük, hogy egykor majd viszontlátjuk egymást egy nagy, szabad hazában. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt! Üdv és hűség a Führernek! Üdv Magyarország Nemzetvezetőjének!”
A magyar és a nyilas csapatok parancsnokságát csak 18 órakor tájékoztatták a kialakult helyzetről, illetve a kitörés megindulásáról. Az összes olyan magyar katonát, akit korábban a német haderő kiválasztott, a kitörés második hullámába osztották be, támogatásul két könnyű harckocsit vihettek magukkal. A németek már jóval a kitörés kezdete előtt kerestek olyan magyar katonákat, akik korábban a Buda környéki erdőkben teljesítettek szolgálatot, s így alapos helyismerettel rendelkeztek. Őket az átlagban 30 fős német osztagok mellé kísérőül osztották be. A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közti területet határozták meg olyanképp, hogy ott döntenek az áttörési irányról (Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentkereszt).
Az 1. hullám teljes szélességben és bal oldal biztosításban a 8. SS lovashadosztály; 2. hullámban a 2. német páncéloshadosztály, közepétől jobbra a Feldherrnhalle hadosztály, középen a 271. német népi hadosztály, mögöttük a 12. légvédelmi ezred és a Luftwaffe földi és légi személyzete; 3. hullámban, mint utóvéd és jobb oldalt biztosító a 22. SS lovashadosztály. A még átjárható három utcán 1 db. Hetzer páncélvadász, 1 db. StuG IV rohamlöveg és 1 db. PzKpfw IV harckocsi segítette a kitörést. Mindhárom hullámban egy-egy 75 mm-es löveggel felszerelt féllánctalpas páncélgépkocsi, egy 80 mm-es gránátvetővel felszerelt féllánctalpas volt, továbbá összesen 10 db. Volkswagen 166 úszó gépkocsi, a parancsnokságoknak és a tábori csendőr forgalomirányítóknak egy-egy BMW futár-motorkerékpárjuk volt. Az összes többi járművet, harceszközt meg kellett semmisíteni, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe.
Este nyolc órakor megindult a kitörés első hulláma a Széna tér, Széll Kálmán tér, Margit körút és Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) irányába. A szovjetek erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitottak a kitörés fő irányára. A kitörők első csoportja iszonyatos vérveszteségek árán kijutott Budagyöngyéig. A kitörők második hulláma éjszaka indult, és elborzadva látták a Széll Kálmán téren a halomra lőtt bajtársaikat. Február 12-én reggelre nagyjából 16 ezer katona jutott ki a város környéki erdőkbe. A budai hegyeken keresztül menetelő német és magyar katonáknak 30-35 kilométert kellett megtenniük a német vonalakig az oroszok által ellenőrzött területen. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatár-hegyen és a Szarvas-hegyen is sok kitörő gyűlt össze. Anyácsapuszta – Szomor térségében 785 fő jutott át, ebből 109 fő volt a Waffen-SS tagja. A Hármashatár-hegy felől a Pilisborosjenő–Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba–Piliscsév felé kitörők egy 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra fekvő nádasig jutott, és körülbelül 1 km-re a biztonságos vonal előtt vesztette életét. A magyar kitörők közül 11 egyenruhás (köztük 3 egyetemista és 1 csendőr), 25 nyilas és 44 polgári személy jutott ki a pokolból. A kitörők után szabályos hajtóvadászatot indítottak az oroszok.
A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördög-árok Horváth-kertben lévő üzemi nyílásán át 500 fővel (amelyből 150 fő Dörner német rendőrezredes csoportja) a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. Az Ördög-árokból való feljövetelkor fogságba estek. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornok, a Budapest Erőd főparancsnoka, illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát.
A kitörés áldozatai közül sokan ma is ott nyugszanak, ahol 76 éve elestek. A Rózsadombon például az építkezéseken és földmunkákon számos helyen a mai napig kerülnek elő emberi maradványok. Emlékszem, 1958-ban költöztünk a rózsadombi Fillér utcába (vele párhuzamos az Olasz fasor). A környéken szinte minden ház, köztük a miénk is, viselte a kitörés napja nyomait. Fölöttünk kétháznyira volt egy üres, elvadult telek, amit grundnak használtunk, ott játszottunk indiánosdit. Egy alkalommal elrejtett kincset keresve ásni kezdtünk, de kincs helyett német és magyar katonák tetemeire és fegyverzetre bukkantunk. Megrémülve meséltem el mindezt a szüleimnek, akik rögtön értesítették a házunk előtt, bódéban posztoló rendőrt. Hamarosan lezárták és feltárták a területet, majd később társasházat építettek rá. Néhány éve a Moszkva téri építkezések során is találtak hősi halottakat.
Szakértő kutatók és túlélők szerint a kitörés főbb irányait és idejét a szovjetek tudták, és nagy erők bevetésével már várták a kitörők első hullámát, akiket aztán géppuskákkal, golyószórókkal halomra lőttek, mészárszéket csinálva a környéken. Jól tudjuk a magyar történelemből, hogy spionok, gazember árulók minden korban voltak, vannak és lesznek.
Ilja Grigorjevics Ehrenburg (1891–1967) szovjet kommunista propagandaminiszter, ünnepelt zsidó író, bolsevik költő hírhedt fölhívása a Vörös Hadsereg katonáihoz, amely így hangzott: „Vörös Hadsereg katonái! Öljétek a németet. Öljetek meg minden németet! Öljetek! Öljetek! Öljetek!”
Az oroszok tömegesen végezték ki az elfogott vagy magukat megadó katonákat, sebesülteket. A fogaskerekű vasút töltésén tucatszám feküdtek a feltartott kezű német hullák, de nem járt jobban a Perbál mellett magát megadó 300 SS-katona sem, akiket azonnal kivégeztek (lemészároltak) az oroszok. A hátrahagyott sebesülteket több esetben harckocsival taposták el, de előfordult az is, hogy a járóképtelen sebesülteket benzinnel lelocsolták és elégették. A budai erdőkben elfogott mintegy 3000 német és magyar katonát a helyszínen vagy a kihallgatásukat követően – nem törődve a hadifoglyok helyzetét szabályozó genfi nemzetközi egyezménnyel – agyonlőtték. Sokukat előtte meg is kínozták. Budajenő egykori levente lőterén – ez ma sportpálya – a német 13. páncélos hadosztály elfogott katonáival megásatták sírgödrüket, aztán a partoldalról belelőtték őket, mint a katyni erdőkben tették a lengyel értelmiség színe-javával 1940 tavaszán. A 22.000 ember lemészárlásáról Churchill és Roosevelt is tudomást szerzett, de gyáván és aljasul szemet hunytak a háborús bűncselekmény fölött, így az oroszok cinkosai lettek, sőt Nürnbergben még a németek nyakába is varrták ezt a gaztettet. A vérengzésnek magyar áldozata is volt, Korompay Emánuel Aladár tartalékos százados, a Varsói Egyetem magyar lektora. Természetesen, ahogyan az már lenni szokott, az oroszok soha semmilyen rémtettüket nem ismerik el. Így voltak ezzel is, és csak 1990-ben voltak hajlandók nagy nehezen, nemzetközi nyomásra beismerni mocskos gaztettüket, de még 2010 nyarán is ködösített Szergej Frigyinszkij legfőbb katonai ügyész. De ez már egy másik történet. Ismerjük azon moszkovita politikusok, történészek, írók munkásságát, akik a szovjet katonákat dicsfénnyel övezve mutatták be, akik szerint a felszabadító oroszok fehér kesztyűben, balalajkán játszva virágot osztogattak a magyar nőknek, és mosolygós arccal foszlós kalácsot az éhes magyar népnek.
A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még elborzasztóbb. A pincékbe berontó szovjet katonák azonnal elvitték az áramot szolgáltató aggregátort – volt, akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. A felszabadító hős lovagok ezután lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira, és kézigránátokat dobáltak be. Csak a volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben 3000 sebesült halt tűzhalált vagy fulladt meg. A mai Széchényi könyvtár alatti német kórház egyes kórtermeibe is kézigránátokat dobáltak be, több ápolónőt megerőszakoltak, majd megkéseltek. A HM melletti kórház járóképtelen sebesültjeit az utcára rángatták ki, majd harckocsival tapostatták el őket a vöröscsillagosok. A Citadella körül még hetekig is látható volt 5000 német halott. Ők az SS tagjai voltak, fogságba estek, de nem volt irgalom, lefejezték őket, és diadalként kitűzték fejüket.
A civil lakosság vesztesége az ostrom alatt (fegyveres támadás, gyilkolás, vetkőztetés, éhezés, üldöztetés, nőket megerőszakoló szovjet katonák, tíznapos szabad rablás miatt) és után (hadifogságra és „málenkij robotra” elhurcoltak) elérte a százezer főt. Karl Pfeffer-Wildenbruch is hadifogságba került, csak 1955-ben térhetett haza a Szovjetunióból.
„…Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.” (Alekszandr Szolzsenyicin, Nobel-díjas orosz író).
A Becsület Napja (németül Tag der Ehre) a kitörés napjára történő megemlékezés. Az első megemlékezés 1997. február 11-én volt, amikor az emlékezők a Clark Ádám térről a Budai Várba vonultak. 1998-ban és 1999-ben a rendezvényt a Kapisztrán téren tartották. Ezután több évi kényszerszünet következett (nem engedélyezte a hatóság a megemlékezést), majd 2003. február 11-én a Kossuth téren emlékeztek a kitörés napjára. A Becsület Napját azóta a Hősök terén, évről évre növekvő számú résztvevővel, minden évben megtartják. Reméljük, hogy így is marad. 2005 óta a kitörés útvonalán haladva emléktúrát is szerveznek. Idén a rendőrség és a Kúria nem engedélyezte a kitörés napjára való megemlékezést.
