Nemrég egy szombat esti híradóban, hírértékkel olvasták be, hogy egy felmérés szerint a magyarok 23 százaléka mondta csak azt, hogy elégedett az életével, és ezzel nagyon hátul kullogunk az „elégedettségi listán”. Nagy ügy, gondoltam, ezt minden valamire való középosztályból akaratán kívül lecsúszott ember érzi Magyarországon. Ám a híradó ezt a fonalat tovább göngyölítve, hogy ezen jelenségben semmi másról nincs szó, csupán arról, hogy a magyar nép mentalitása ilyen. „Szakértők” magyarázták meg a képernyőn, hogy a magyar sírva vigad, és bevágták hozzá: kis hazánkban nagy tradíciója van a dolgok megmagyarázásának.
Nem kell messzire menni, ott a foci, vagy az adókkal való zsonglőrködés, melyben kommentálják, hogy ha veszítünk, miért is jó nekünk. Mély elégedetlenséggel kérdem a híradó munkatársait, illetve a felmérés készítőit, miért nem esett szó pár „részletkérdésről”? Arról, hogy 30-35 évre eladósít a bank egy lakáshitel miatt, melynek önkényesen változtatja félévente a havi törlesztési összegét … arról, hogy már baráti beszélgetésekben is saját problémáikkal egymást hangolják le a rossz közérzetű emberek, … arról, hogy az emberek nem vállalnak gyereket, mert levitték a GYED összegét, ellenben vissza akarják hozni a „szocpol” t, ami nem munkaviszony függő … arról, hogy fizetés címszó alatt talán annyi jut a családi kasszába, hogy kifizetjük a csekkeket, levonja a bank a magáét, és arra már nem futja, hogy az ötéves lányomnak legalább napi egy pohár joghurt jusson kiflivel, csemegeként. De sebaj, ha a közlöm a lányommal, hogy nincs pénzem kiflire, amit megkívánt, és emiatt könnyes lesz a szeme, tudni fogom, hogy örül, mert idejekorán megtanulta ő is, hogy sírva vigad a magyar.
){kind=link}