„Kutya nehéz egy év volt”-summázta a miniszterelnök azt, hogy már egy évgyűrűt vetett a magyar idők fája azóta, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel, átvette az ország irányítását. Amikor azon a májusi napon pokolian hosszú és idegszaggató 3000 napos sivatagi menetelés után felhatalmazást kaptak a néptől már tudták, hogy egyből, menetből kell a frontra tüzelőállásba menni, és másodpercek sem maradnak a hatalom kiélvezésére.
Közben lángolt az ország, a világot a spekulációs pénzügyi válság szaggatta, így lépett érvényre korunk paradigmatikus meghatározása, amit a német gazdasági zseni, Walter Rathenau mondott még az első világháború veszteségének poklából támadva: Sorsunk a gazdaság! Felváltva ezzel a napóleoni korszakot, melynek jelszava ez volt: Sorsuk a politika!
A méltatlanul feledett pénzügyi zseni, Széll Kálmán hatalmas személyisége lebegett láthatatlanul a konferencia felett. Az először a pódiumra lépő szónok, Lánczi András konzervatív filozófus mély és elegánsan megalkotott publicisztikai, filozófiai és esztétikai motívumokból szőtte finom, esszéisztikus textúráját. Érvelésében főleg arra helyezte a hangsúlyt, hogy számunkra létfontosságú a rugalmas reagálás napjaink nagy kihívásaira, mert csak így törhetünk utat a jövő felé a válság kérdőjeleinek és csapdáinak dzsungelében. A pártállam összeomlása után az állam szitokszóvá alacsonyodott, de a liberális „semmiállam” életveszélyeket jelent az egész nemzetre, így a hatékony államot kell megalkotnunk, amihez az önzés eszményére épülő túlhajtott individualizmus helyett a keresztény társadalmi tanítást, a személyiségelvűséget hirdeti meg, a személyiség benne él a közösségben és tudja, hogy a Teremtő alkotótársa. A nevelés, aminek nyomán megvalósul ez a perszonalizmus, úgy lehet eredményes, hogy egyszerre képviseli a szabadság és a tekintély eszményét. A mai Európa minden pillanata kihívásokat hordoz, ezért szüntelenül és erős szívvel kell készen állnunk a rugalmas reagálásra.
Az Audi igazgatója Thomas Faustmann az új kormány befektetésbarát politikáját elemezte és dicsérte.
Senki sem várt hozsannát Demján Sándortól, aki csendesen adta elő hűvös kijózanító téziseit, amelyben kibontakozott a nagy paradigma: sorsunk a gazdaságunk! Egy rezonőr előkelő sztoicizmusával fogalmazta meg gondolatait, mindenki érezte azt, hogy az annyira hiányzó magyar realizmus óriásának szobra magasodik fölénk. Kijózanító világossággal jelentette ki, emelkedni csak a termelőmunka eredményeivel tudunk. Jól esett ez a hűvös valóságérzék, ahogy a politikusok lázálmoktól fűtött homlokára helyezte hűvös és nyugtató kezeit. A felelősség és a felelős vezetők korának kell elkövetkeznie!
A napot Orbán Viktor miniszterelnök foglalta keretbe államférfiúi magasságokba emelve a konferencia szellemiségét. Az egész magyar földabroszt átfűti napjainkban egy lelkesítő, „tranzitusi”, mennybemeneteli hangulat, mint 48-ban 56-ban és 90-ben. Magyarország egész egyszerűen elképesztette a világot, mikor már mindenki azt várta, mikor esik le végleg, hogy odalent is maradjon a szolgasors martalékául, a magyar nép, mint egy lenyomhatatlan mesebeli legkisebb királyfi, újra fölpattan, küzd, verekszik és győzelmeket arat. Miként egy versenyző, akit a többiek sportszerűtlenül az útszélre taszítottak, nem siránkozott, fölpattant, és a többiek után eredt. Nem estünk ki a népek és nemzetek versenyéből, újra versenyképesek vagyunk, és ott lihegünk a sikeres sztárnépek nyakán! Az ellenzékben töltött évek, a sivatagi átkelés megedzette az új politikai osztályt, és a kíméletlen esztendők megacélozták a nép szívét. Újra visszatértünk a népek nagy vándormenetébe, és folytatjuk utunkat a teremtő felé, mert alkotói és sikeres részesei akarunk lenni az egész emberiség jövőjének.
){kind=link}