Németh Ilonával, az ÁVH-s nővel évekig levelet váltottunk, érdekelte, hogyan alakult a sorsunk, ám az is lehet, hogy pusztán elő volt neki írva parancsba – ezt sohasem tudtam meg. Ő Budapesten, a VII. kerületben, a Síp utca 8 szám alatt lakott. Aztán egyszer csak nem jött válasza. Kerestem, az ott lakók azt mondták, hogy már elköltözött, de nem tudják, hova. Rónaszéki és Németh Ilona, ha élnek még, köszönöm nekik az emberségüket. Elhatároztam, írok Kádár Jánosnak. Bár nyilatkoztam, hogy a nevét soha élemben ki nem ejtem többé – itt mégis tényszerűen kell fogalmaznom, hogy a fiatalok is megértsék és tudják, kiről van szó. Anyám élesen tiltakozott ellene. Ne kérj attól a hazaárulótól semmit! Nincsenek annak nemes érzelmei, úgysem kapsz még választ sem! A szüleimtől is, és a bezerédi iskola igazgatójától, Kovács Istvántól megtanultam a formulákat, kinek, hogyan kell címezni, kérni, megköszönni. Írtam, nem „elvtársaztam”, nekem nem volt az. Akartam, hogy tudja, Padáron az ő embereik vandálkodtak. Saját piros pártkönyvüket nyílt színen égették, látványosan, hogy már ők nem azok, akik voltak. Mindig viszolyogtam a kaméleonoktól. A levelet ajánlva föladtam. Pár nap múlva értesültünk róla, hogy Édesapámat rabszállítóval többedmagával Kistarcsára vitték. Onnan írhatott tábori lapot, hogy küldhetünk tisztasági csomagot, illetve élelmet, 2-2 kilogrammot. Aztán érkezett egy látogatási engedély, a családból egy fő elmehet hozzá. Korpics Ödön, bezerédi okleveles közgazda is ott „puhíttatott”.
Az ő testvérével, István bával mentünk egy hűvös szombaton, a dátumra nem emlékszem pontosan. Kiskorom óta nem jártam Budapesten, teljes homály fedte. A Keleti pályaudvarra érkeztünk, na hogyan tovább? Azt gondoltam, Pista bá majd érdeklődik, de nem úgy történt. Így odaléptem egy MÁV kalauzhoz, aki készségesen elmagyarázta, honnan indul a HÉV. A végére az van írva: Gödöllő. Felszálltunk. Egy néni mellett álltam, és számoltam a kiírt megállókat, hányadik állomáson vagyunk. Este volt. A néni rám-rám nézett jóságos szemeivel, és én megszólítottam őt: Ismerős-e Kistarcsán? Lehet-e az állomáson a váróteremben maradni éjszakára? Megszorította a kezemet: Ott szállok le – mondta. Amikor megérkeztünk, megkérdezte tőlem: Kid van itt kedves? Mondtam, hogy apám, majd bemutatkoztunk egymásnak. Ő: Tadler Gyuláné, nem engedlek az állomáson maradni, jössz velem! P. bá tanácstalanul nézett rám. Köszönöm a szívességet, de mi ketten vagyunk, maradok. Akkor jöjjön maga is! – szólt P. bácsinak. Jó lányom és vejem van, és elég nagy a házunk! A szívében meg óriási segíteni akarás – gondoltam magamban. A házukhoz vezetett minket. Nem megyünk be, előbb kérdezzen, nem akarunk veszélyt hozni a családjukra! – mondtam. Holott semmit sem tudtak rólunk, mégis behívtak minket otthonukba, s ekkor én megosztottam velük történetünket. Vacsorával kínáltak, de nem tudtunk enni, még egy szobát is felajánlottak nekünk szálláshelyül. Én inkább kint maradnék a konyhában, ha szabad, mert mi ketten még csak rokonok sem vagyunk, hanem sorstársak. Azt már nem!– mondta Tadler néni. Nekem az ő szobájában vetettek ágyat. Fáradt voltam, mégsem jött álom a szememre. Vajon milyen lesz apámmal a találkozás? Töprengtem, aztán mégis aludtam egy kicsit.
Vasárnap reggel 8 órára szólt a látogatási időpont. Sokkal korábban akartam indulni. Tadler néni lánya odaállt az ajtóhoz: Nem kell még menni, sajnos, közel van. Tessék reggelizni! Van ennivalónk, de nem tudnék enni– mondtam. Legalább ezt a jó meleg kakaót és a zsemlét el kell fogyasztani! Addig nem engedett ki, amíg meg nem ittam. A férj, Németh Győző Viktor, a felesége, Tadler Gizella. Lelki kényszerem van, hogy a nevük ne csak a szívembe, hanem ide is le legyen írva. Címet kértek. Ebben a helyzetben bármi történhet az emberrel! Lehet, hogy keresnünk kell egymást! Minden más maradhat nálunk, csak azt vigyék magukkal, amit a szeretteiknek hoztak! – mondta Győző bácsi. Ők tudták, hogy motoznak, és még az élelmiszert is átforgatják. Elfogadtuk a jó tanácsot, indultunk. Pontban nyolc órakor csikordult a nagy vaskapu, elvették a látogatási engedélyünket, egy ablaknál a csomagokat ellenőrizték. Finom süteményt is vittem apámnak. Egy otromba fegyőr elvette tőlem, jól belemarkolászott, szinte átmorzsolta az ujjai között. Mindemellett az összes smasszer megalázó szöveggel sértegette az érkező látogatókat. Nekem is kijutott belőle: Baba, maradj itt! Eljátszadoznék veled! No, nem ilyen finoman hangzott, de azok a szavak nem bírnak el nyomdafestéket. Igyekeztem felejteni a durva ábrázatát, az alantas vigyorát annak a pufajkásnak, de máig sem sikerült. A sírás fojtogatott. Szemébe vágom, hogy istentelen! – vágytam ellentmondani, de rögvest elhessegettem még a gondolatát is, hiszen látnom kell apámat! Ha szólok, biztosan elzavarnak, így kényszeredetten összeharaptam ajkamat, és emelt fővel álltam a szemétkedését. Sorba tömörítettek bennünket az udvaron, férfiakat, nőket, időseket, fiatalokat egyaránt. Egy várandós, közel 7.-8. hónapban levő kismama kilépett a sorból, arcát eltakarta, biztosan rosszul érezte magát a zsúfoltságban. Egyik pufajkás a fegyverével úgy hasba vágta, hogy elesett szegény, de egy hang sem hagyta el a száját. Mindannyian hasonlóan gondolkodtunk, igyekeztünk a cél felé, nem hagytuk, hogy provokáljanak minket. Amikor jól kiszórakozták magukat a nyomorúságos kétségbeesésünkön, végre nyílt a beszélő bejárata. Rengetegen voltunk a hosszú folyosón. Előttünk drótkerítés, majd pufajkások, mögöttük ismét drótkerítés, és oda kísérték be a szeretteinket, mögöttük szintén pufajkások álltak gépfegyverrel. Nagyon megrázó, méltatlan találkozás volt, illetve csak láttuk egymás. Olyan nagy volt a hangzavar, hogy saját szavunkat sem értettük. Apám arca szomorú, szeme fénytelen volt, látszott, hogy nem bántak vele kesztyűs kézzel. Istenem! Mit tehetnék érte? Azt a kérdését megértettem: Édesanya hogy van? Mondtam, jól, de ő pontosan érezte, nem úgy van. Ahogy egy kicsit közeledtünk egymáshoz, azonnal ránk rivalltak: Hátrább! Annyira fájt, belesajdult minden porcikám. Vége a látogatásnak! – ordították az őrök, és sírásba fulladtak a mondanivalók. Vajon hogyan tovább? Édesanyámnak elmondjam ezt a földi poklot? Alig láttam a könnyeimtől. Nem is tudom, hogyan bírtam addig fegyelmezett maradni.
Úgy érkeztem vissza jótevőimhöz, mint egy vízben vergődő beteg madár. Gizi néni díjbeszedőként vasárnap délelőtt is dolgozott pár órát. Ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek vele a szentmisére. Szeretnék, de olyan nyúzott vagyok, hogyan mehetnék tiszta, kiegyensúlyozott helybéliek közé? Mire Gizi néni: Jó népek laknak itt, mindenki tudja, hogy az ismeretlen emberek miért jöttek. Mentünk. A templomban elég sokan voltak, az asszonyok népviseletben, szép énekek és imák hangzottak el. Kicsit magamra találtam, megpihent a lelkem, jó volt Isten házában lenni. Ahogy visszaérkeztünk Gizi nénivel a házukhoz, azonnal indulni akartunk, de ő nem tűrt ellenvetést, ebédelni kellett. Szerettem volna kifizetni legalább az ételt és a szállást, hiszen a jóságukat úgysem tudom az életem végéig meghálálni. A válaszuk ez volt: Ti most bajban vagytok, mi meg keresztények, hallani sem akarunk pénzről!
(Tadler néni 90 év körül, Győző bácsi is jóval nyolcvan fölött, Gizi néni meg 2013-ban ment el százéves kora előtt. Végig kapcsolatban maradtunk, leveleztünk és látogattam is őket, amikor csak tehettem. Még a 60. házassági évfordulójukra is meghívtak minket. Gyönyörű virágkosarat csináltattam, amit a kislányaim adtak át nekik. Hosszú életem során kevés ilyen gerinces magyar emberrel találkoztam, amilyenek ők voltak. Biztos vagyok benne, hogy mennybe érkezésük idején az Úr így fogadta őket: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok…” A tőlük érkezett levelek a történelmi dokumentumokhoz vannak sorolva, és vigyázok rájuk életem végéig. Testamentumként példaképpen gyermekeimnek hagyom ebben az elvadult világban.)
Visszatérve az akkori történésekhez, elköszöntünk a családtól, és indultunk hazafelé. Pista bával a vonaton szemben egymással, gondolatainkba merülve, nemcsak fizikailag, de lelkileg is teljesen letaglózva ültünk. Pókaszepetktől biciklivel tettük meg az utat Bezerédig. Ödön bácsi családjához mentünk. Zsuzsika ezret kérdezett az édesapjáról. Pista bá csak szépeket mondott neki. Tőlük, még kettő és fél kilométert kellett kerekeznem hazáig. Édesanyám átölelt, nem kérdezett, annál beszédesebb volt a csend. Lemostam magamról az út porát, és bezuhantam az ágyba, ima közben elaludtam. Másnap aztán, amiről úgy gondoltam, nem okozok nagy fájdalmat anyámnak, azt elmondtam.
Hivatalos levelünk érkezett, amiben azt írták: „Édesapja ügyét kivizsgálás végett a Legfőbb Ügyészségre továbbítottuk.” – aláírással és pecséttel ellátva, K. J. titkársága. A fiatal disznópásztorunkból, aki nyilas kommunista volt, tanácselnök lett. Kihasználva a párttagságát, az ostornyelet bélyegzőre cserélte. Így a pásztorság házról házra naponta változott. Mindig másik két szomszédra került a sor. Azon a napon éppen mi voltunk a szomszéd bácsival. A jegyző, Jávor Antal, aki egyedül volt mint ész a tanácsban, Nagykapornakon lakott a családjával, és ott ment az erdőn keresztül, ahol mi az állatokra vigyáztunk. Köszönt és odaszólt nekem: Lívia, itthon van az édesapja! – ez 1957. április 3-án történt. Odarohantam hozzá, mert még egyszer hallani akartam. Ő megismételte, majd megköszöntem és futottam vissza az állatokhoz, kezdtem őket hazaterelni. Nem akartak menni, hisz nem volt még este. A „pásztortársam” megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, hogy hazahajtom őket, mert ünnep ez a mai nap. Talán beleérzett, hogy fordított helyzetben ő is ezt tenné, és szélnek eresztettük a konda apraja-nagyját. A disznók szerteszét voltak a faluban estig, de ezért nekem soha senki egy rossz szót sem szólt. Végre átölelhettem édesapámat. Jöttek a szomszédok üdvözölni, olyan boldog voltam, hogy az leírhatatlan. Elmondta, hogy Kehidáig jött vonattal, a pénzét nem kapta vissza, ingyen engedte utazni a kalauz. A jegy árát utólag elküldte Pécsre. Első útja a templomba vezetett. Az elbocsátó irattal a Zalaegerszegi Kapitányságon kellett jelentkeznie, ahol közölték vele, hogy minden vasárnap – milyen véletlen, éppen a szentmise idejében – Zalaszentmihályon, a rendőrségen meg kell jelennie. Azt az utat két keréken tette meg, akármilyen időjárás volt, ez fél évig tartott. Szegény elgyötört jó apám otthon nem hogy jobban, egyre rosszabbul lett. Bekerült a zalaegerszegi kórházba, ahol megoperálták kétoldali hasi sérvét, amit Kistarcsán szerzett. Egyik vasárnap látogatónk érkezett, Gál Lászlóné Boriska Bagodból, a férjével édesapám egy cellában volt. Érdeklődött, milyen állapotban van a párja. Mivel az elbocsátottaknak szigorúan meghagyták, nem beszélhetnek semmiről, szegény asszony nem sok mindent tudott meg tőle. László 311 napig volt különböző helyeken fogva tartva. Hosszú élete lett, tavaly költözött át a túlvilágra. Velük is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, a feleséggel, Borbálával máig. Hat hónap után megszüntették édesapám rendőri felügyeletét, de élete végéig megfigyelték. Megfelelő munkát sehol nem kapott. A nyelőcsövét, amit szintén ott öklöztek szét, a Szent Rókus Kórházban, Budapesten operálták, amiért hálás vagyok az orvosoknak. Lábadozása után a Kőbányai Téglagyárban csillésként alkalmazták, majd később a Nagy Vásártelepen raktáros lett. A háború előtti munkáit nem ismerték el, nyugdíja nagyon kevés volt. A Herceghalmi Állami Gazdaságban munka közben érte a halál, ahol pótolni próbálta kevéske jövedelmét. 1971-ben búcsúztunk tőle örökre. A jeles napok mindig fájdalmasok szeretteink nélkül, a november meg különösen, mert ezek a szörnyű emlékek mindig feltörnek bennem.
Az én apám hál’ Istennek hazakerült élve, de életek, családok, szerelmek szakadtak meg sokak számára. Voltak, akik ezer veszélyen át menekültek más országokba vagy kontinensre, ki merre tudott. Bár kínozva a honvágytól, valahol mégis boldogulást leltek, és a mai napig magyarnak vallják magukat, gyermekeikkel és unokáikkal is megismertetve a történelmünket. Köszönet érte!
Nem gondoltam, hogy meg kell érnem még egy ilyen időszakot, amikor is a háború, valamint a belső feszültség árnyéka gyötör bennünket. Talán arról tudunk tenni, hogy még véletlen se tolakodjanak vissza azok a leszármazottak, akiknek ősei a leírt vandálságokra képesek voltak. Bármely nemzetet ér igaztalanul bántalom, és emberek ezrei halnak meg értelmetlenül, az veszteség a világnak. Szépen lehetne létezni, csak akarjuk egymásnak a jót! Szűnjön a viszály a népek között!
„Viharon, vészen át, Ime, fölzúg hozzád, Nyomorunk jajszava: Segítsd meg nemzeted, Háborgó tengerek Csillaga, Mária!”
Köszönöm Mindazoknak, akik elolvasták!
Tisztelettel: Krasznavölgyiné Koltay Lívia
Képek: Elbocsátólevél és Eltávozási engedély
