Thomas Aquinas (Roccasecca, 1225. január 28. – Fossanova, 1274. március 7.) a skolasztika legnagyobb hatású gondolkodója, az általa kidolgozott rendszer (tomizmus) mind a mai napig hivatalos tananyag a katolikus oktatásban. Aquino kicsiny település Itáliában, az Angyali Doktor grófi családjának szűkebb pátriája, napjainkban neves szülötte a védőszentje. Tamás 1230–1239 között a Monte Cassino-i bencéseknél kapott alapképzést. 1239–1244 között Nápoly egyetemén folytatott tanulmányokat. 1244-ben belépett a Domonkos-rendbe – édesanyja tiltakozása ellenére, aki ezt követően Tamást testvéreivel elraboltatta, s egy éven keresztül fogságban tartotta. Végül 1245 nyarán visszatérhetett a rendbe. 1245–1248 között Párizsban novicius, majd 1248–1252 között Albertus Magnus tanítványa Kölnben a Szent Kereszt dominikánus konvent főiskoláján. Közben 1251-ben pappá szentelték. 1252–1256 között sententiarius Párizsban, 1256–1259 között pedig a párizsi egyetem magistere. 1259-ben kezdte el írni nagyszabású művét, a Summa contra Gentiles (A pogányok elleni foglalat) címűt, amelyet nápolyi tevékenysége (1259–1261) idején IV. Sándor pápa (1254–1261) környezetében folytatott és orvietói tartózkodása alatt (1261–1265) – IV. Orbán pápa (1261–1264) udvarában – fejezett be (1264). 1267–1268 között IV. Kelemen pápánál (1265–1268) Viterbóban udvari teológus, majd 1269–1272 között újra magister Párizsban. 1272–1273 között a teológia magistere Nápolyban, 1273. december 6-án felhagy az írással, egészségi állapota folyamatosan romlik; 1274-ben még elindul Lyonba a zsinatra, azonban a végállomás Fossanova, ahol 1274. március 7-én elhunyt.
Mozgalmas szerzetesi, oktatói, tudósi élete és munkássága az utókornak is hagyott feladatokat. Az életművéhez való viszonyulás a katolikus egyház részéről sem volt mindig pozitív. 1277. március 7-én Aquinói Tamás és az averroisták (akikkel szemben pedig polémiát folytatott) 219 tételét ítélték el Párizsban, ugyanezt tették 11 nappal később Oxfordban. 1317 szeptemberében Tamás szentté avatására megalakul a vizsgálóbizottság (Wilhelm Tocco vezetésével), s az 1319-es nápolyi, majd az 1321-es fossanovai vizsgálatot követően 1323-ban XXII. János pápa (1316–1334) Avignonban szentté avatta, sőt 1325-ben a párizsi ítéletet is visszavonták. 1567-ben a dominikánus V. Szent Pius pápa (1566–1572) az egyházdoktori címet adományozta Tamásnak, 1879-ben XIII. Leó pápa (1878–1903) a katolikus iskolák patrónusává nyilvánította. Az Aeterni Patris (’Örök Atyának’) 1879. augusztus 4-én kiadott enciklikája Aquinói Szent Tamáshoz (az általa kidolgozott hit és tudás eleven kapcsolatához) való visszatérést irányozta elő a katolikus iskolákban. Ez a neotomizmus irányzatának kialakulásához és elterjedéséhez vezetett. II. János Pál pápa (1978–2005) az 1998. szeptember 14-én kiadott Fides et Ratio (’Hit és ész’) enciklikája a filozófia és a teológia, a hit és ész elválaszthatatlanságát s kapcsolatának új értelmezését (az „ancilla theologiae” régi felfogásának elutasítása: e kifejezés „a történelem folyamán arra szolgált, hogy a két tudomány kapcsolatának szükségességét és szétválasztásuk lehetetlen voltát jelezze”) sürgetve, szintén Aquinói Szent Tamás munkásságára irányítja a figyelmet.
Aquinói Szent Tamás nevéhez fűződik a teológia (’Istentan’), Tamásnál sacra doctrina (’szent tudomány’) és a filozófia első, minden részletében kidolgozott rendszerének a megalkotása. A Summa Theologiae a szent tudomány szükségességének és mibenlétének kérdésével veszi kezdetét. A kiindulópont a hit és tudás szétválasztása. Az ember kétféle módon juthat az igazság birtokába: (a) értelmi munka révén (értelmi igazság), (b) kinyilatkoztatás révén (hitigazság). Mindkét igazság forrása az isteni lényegben található. Az értelmi igazságokkal a szaktudományok és a filozófia, a hitigazságokkal a hit foglalkozik. A tudás és a tudomány háromféle: 1. Isten és a szentek tudománya, amelyet a hit nyújt. 2. Az emberi tudás, a szaktudományok és a filozófia. 3. Isteni-emberi tudomány, a teológia, amelyben sajátos módon kapcsolódik össze a kinyilatkoztatás és az értelem, a hit és a tudás. A hit- és az észigazság között tárgyi ellentét nem lehetséges, a hit a döntő, s ezért a kinyilatkoztatásra feltétlenül szükség van.
Isten igazolásának kérdése az „Öt Út” (Quinque Vitae) néven emlegetett, a Summa Theologiae-ben kifejtett istenérvek alapján történik. „Úgy látszik, Isten léte magától értetődik”, „önmagában nyilvánvaló” – vezeti be Tamás a második kérdést a Summa theologiae-ben. – „Feleletül azt kell mondanunk, hogy Isten létét öt úton lehet bizonyítani.
Az első és legnyilvánvalóbb út az, amelyet a mozgásból veszünk… Mindazt tehát, ami mozog, szükséges, hogy valami más mozgassa… Szükséges tehát eljutnunk egy első mozgatóhoz, amelyet semmi sem mozgat: s ezt mindenki Istennek gondolja.” Mozdulatlan mozgató. A mozgás arisztotelészi és tamási elmélete nem csak a helyváltoztatásra terjed ki. A mozgás a potencialitásból az aktualitásba való átmenet, s ezt jelenti a „mozgatni” kifejezés. Nézetük szerint minden, ami mozog, más által mozgattatik, tehát egy aktuálisan létező által. Tamás példája: a potenciálisan meleg fa az aktuálisan meleg tűz által aktuálisan meleggé lesz, tehát a tűz mozgatja és változtatja azt. A motus terminus technicus Aquinói Szent Tamásnál tágabb értelemben használatos, mint az egyszerű helyváltoztatás. Tamás, amikor a motus kifejezést a mutatio (’változás’) és transmutatio (’átváltozás’) értelemben is használja, szintén Arisztotelészre támaszkodik. A Sztageirita a mozgás három (továbbá a nem-változás a negyedik) fajtáját, a helyváltoztatást (elsősorban ezt érti mozgáson), a mennyiségi változást (növekedés, fogyás) és a minőségi változást (keletkezés, pusztulás) különítette el.
Más fordításban a következő. „Az első és nyilvánvalóbb út a változásból nyerhető. Ugyanis biztos tény, és érzékeink is azt mutatják, hogy bizonyos dolgok változnak ebben a világban. Ámde mindazt, ami változik, más változtatja. Ami ugyanis változik, potentiában van ahhoz képest, aminek az irányába változik, a változtató lény pedig annyiban változtat, amennyiben actusban van. Változtatni ugyanis annyit jelent, mint átvinni valamit a potentiából actusba, ámde potentiából actusba csakis actusban lévő lény vihet át valamit. […] Tehát mindazt, ami változik, szükségképpen más változtatja. […] Tehát szükségképpen el kell jutnunk olyan első változtatóhoz, amit semmi sem változtat, és ezt érti mindenki Istenen.” A változások sorában „nem lehet a végtelenségig menni”. A motus szó fordításánál indokolt a ’változás’ formula, noha a ’mozgás’ kifejezés fenti értelmezése ennek nem mond ellent.
„A második út az, amelyet a hatóok fogalmából veszünk.” „Az érzékelhető dolgok körében ugyanis egymásnak alárendelt létesítő okokkal találkozunk.” A hatóokok, létesítő okok sorozatában sem lehet a végtelenségig menni. „Szükséges tehát feltételeznünk egy első létesítő okot, és mindenki ezt nevezi Istennek.”
„A harmadik utat az esetleges és szükségszerű révén nyerjük.” A dolgok között vannak olyanok, amelyek létezhetnek is, meg nem is; mivel némely dolog keletkezik és elpusztul, képes létezni is meg nem létezni is. Minden létező nem lehet esetleges: kell lennie egy szükségszerű létezőnek. A szükségszerű létezők sorozatában nem lehet a végtelenbe menni. „Tehát léteznie kell lényegénél fogva szükségszerű lénynek, amely szükségszerűségének nem más lény az oka, hanem ő az oka más lények szükségszerűségének. Ezt a lényt nevezi mindenki Istennek.”
„A negyedik utat a világban tapasztalt dolgok fokozataiból nyerjük.” A dolgok a jóság tekintetében különböznek egymástól, s kell lennie egy legjobbnak, amely a leginkább létező, ugyanis a legigazabbak a leginkább létezők – utal Tamás a Metafizika II. könyvére (993b). „Létezik tehát valami, ami legigazabb, legjobb, legnemesebb, s ennek következtében a leginkább létező, mivel a legigazabb lény a leginkább létező… Létezik tehát valami, ami valamennyi lény számára a lét, a jó és minden tökéletesség oka, és ezt nevezzük Istennek.”
„Az ötödik utat a dolgok célirányosságából nyerjük. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy egyes, ismerettel nem rendelkező, azaz természeti lények célszerűen működnek […] Ámde az ismerettel nem rendelkező lények csak akkor irányulnak a célra, ha őket egy értelmes lény célra irányítja, ahogy a nyílvesszőt irányítja az, aki nyilaz. Létezik tehát olyan értelmes lény, aki minden természeti lényt célra irányít, és ezt nevezzük Istennek.” Az értelem nélküli létezők úgynevezett célszerű működése Istenre vezethető vissza. Tamás a természeti jelenségeket is Istenre, mint okukra vezette vissza. A természetben tapasztalható célszerűség csak valamilyen irányítás alatt mehet végbe. Az érvek szerint az első (mozdulatlan) mozgató, „változhatatlan változtató” (az első ok), a szükségszerűen önmaga által létező, minden korlátozástól mentes lény, a tökéletes létező, a világot célszerűen berendező, akaratával irányító mind egyet jelent, Istent.
A Summa Theologiae öt érvének summázata: minden, ami létezik, olyan mástól nyerte létét, ami önmagától való. Aquinói Szent Tamás érveinek mindegyike már korábban is megfogalmazást nyert, de nem teljesen kidolgozott formában és nem teljesen ilyen (keresztény) tartalommal. Nem azonosíthatók a pogány bölcselők bizonyítékaival, hiszen szilárdan a keresztény hit talaján áll, a világmindenség Isten általi teremtését hangsúlyozza. (Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae – A teológia foglalata. Telosz Kiadó, Bp., 64–83. o. Első rész, II. Kérdés. A bilingvis kiadást kiadóként jegyeztem.)
Aquinói Szent Tamás 1273 nagyböjtjében, Nápolyban tartott prédikációfüzéréből – Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról – húsvét közeledtével néhány aktuális nagyböjti gondolat. (Seneca, Bp., 1994. Fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Gecse Gusztáv.) „Amint szükséges a keresztény hit számára, hogy higgye Isten Fiának a megtestesülését, úgy szükséges, hogy higgye szenvedését és halálát, mivel, ahogy Gregorius mondja, »semmit sem használt volna nekünk a születés, ha nem vált volna hasznunkra a megváltás«. Az azonban, hogy Krisztus értünk meghalt, annyira nehéz, hogy értelmünk alig képes fölfogni; sőt értelmünk számára teljességgel felfoghatatlan […] Nem mint Isten halt meg, hanem mint ember […] Krisztus halálában sem az Istenség halt meg, hanem az emberi természet. […] De mi szükség volt arra, hogy Isten Igéje szenvedjen értünk? Nagy szükség volt rá: két szükségesség fel is sorolható. Az egyik: orvosság a bűnök ellen, a másik: például szolgál a cselekvésre. […] Így az ember is a bűn miatt kiűzetik a paradicsomból. Innen van, hogy Ádámot tüstént a bűn után száműzték onnan, és bezárták a paradicsom kapuit. De Krisztus a szenvedésével a kaput kinyitotta és a száműzötteket visszahívta. Amint megnyílt Krisztus oldala, megnyíltak a paradicsom kapui, és amint kiömlött a vére, eltöröltetett a bűn szennye. Kiengesztelődött Isten, megszűnt a gyöngeség, le lett róva a büntetés és a számkivetetteket visszahívták az országba. Ezért mondta ekkor a latornak: »Ma velem leszel a paradicsomban.« (Lk 23, 43)” Az erény példái a kereszten: szeretet (Jn 15, 13), türelem (Siral 1, 12; 1Pét 2, 23; Iz 53, 7; Mt, 26–53; Zsid 12, 1–2), alázatosság (Fil 2, 8), engedelmesség (Róm 5, 19). „Ha a földi dolgok megvetésének a példáját keresed, kövesd őt, aki a királyok királya és az uralkodók Ura, akiben a bölcsesség kincsei halmozódnak; a kereszten mégis lemeztelenített, megcsúfolt, leköpdösött, megostorozott, tövissel megkoronázott, epével és ecettel itatott és halott volt.” „Harmadnapon halottaiból feltámadt” „Azt találjuk, hogy sokan támadtak fel a halottak közül, mint Lázár, az özvegyasszony fia és a zsinagógafőnök lánya. [Jn 11; Lk 7, 11–15; Lk 8, 41.49–55 – D J] De Krisztus feltámadása négy dologban különbözik ezeknek és másoknak a feltámadásától. Először […] Krisztus pedig saját erejéből támadt föl, mert nemcsak ember volt, hanem Isten is és az Ige Istensége soha nem vált el sem a lélektől, sem a testtől; és ezért a test a lelket és a lélek a testet, amikor akarta, újra fölvette. »Hatalmam van odaadni a lelkemet és hatalmam van újra fölvenni azt.« (Jn 10, 18)” „Másodszor, különbözik az életet illetően, amelyre feltámadt, mivel Krisztus a dicsőséges és romolhatatlan életre támadt fel, amint az Apostol mondja: »Az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból« (Róm 6, 4).” „Harmadszor, különbözik gyümölcsét és hatékonyságát illetően: mivel Krisztus feltámadásának erejéből támad fel mindenki. […] De lásd, hogy Krisztus a szenvedésen keresztül jutott el a dicsőségre. »Nemde ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?« (Lk 24, 26), hogy megtanítson bennünket, mi módon juthatunk el a dicsőségre. »Sok viszontagságon át kell bemennünk az Isten országába.« (ApCsel 14, 22)” „Negyedszer, különbözik az idő tekintetében: mivel mások feltámadása eltolódik egészen a világ végéig, hacsak valakinek kiváltságként nem adatik meg korábban, mint a Boldogságos Szűznek és a jámbor vélekedés szerint Szent János evangélistának; ám Krisztus a harmadik napon támadt fel. Aminek a magyarázata az, hogy Krisztus feltámadása, halála és születése az üdvösségünkért történt, ezért akkor akart feltámadni, amikor megváltásunk végbement. Ha azonnal feltámadt volna, nem tartották volna igaznak, hogy halott volt.”
„A miatyánk” (Mt 6, 9–13; Lk 11, 2–4), Jézus imádkozni tanít. A Philosophus, Doctor Angelicus okfejtése. „Minden más ima között az Úr imádságát találjuk a legkiválóbbnak. Megvan ugyanis benne az az öt kiválóság, amely az imában nélkülözhetetlen. Az imának bizakodónak, helyesnek, rendezettnek, áhítatosnak és alázatosnak kell lennie.” Ezek sorrendben: „hittel járuljunk kegyelmének trónusához”; „illendő dolgok kérése Istentől”; „a kívánságban és a kérésben a lelkieket a testiekkel, a mennyeieket a földiekkel szemben előnyben részesítsük” (vö. Mt 6, 33); „az áhítat a szeretetből fakad, mégpedig az Isten és a felebarát szeretetéből, amelynek mindegyike megmutatkozik ebben az imában” (vö. Mt 6, 7); „akkor igazi az alázatosság, ha valaki semmit sem a saját erejéből származtat, hanem mindent, amit el akar érni, Isten erejétől remél” (vö. Zsolt 102, 18; Lk 18 – D J). Az imádság hasznos orvosság a rossz ellen. Megszabadít az az elkövetett bűnöktől, a bűnbeeséstől való félelemtől, a búbánattól, az üldözéstől, az ellenségtől. Hatékony és alkalmas eszköz minden kívánság elnyerésére. „Az imádkozó számára szükséges dolgok között a legfontosabb a bizalom. »Kérje azonban hittel, semmit sem kételkedvén.« (Jak 1, 6)”
Kép: A kötet a Telosz Kiadó (felelős kiadó Dörömbözi János) gondozásában jelent meg 1994-ben, a borítón a dominikánusok jelmondatával és egy XIII. századi mintával.
