Magyarok Nagyasszonya
A mai napon is hálásan köszönöm a Szűz Anyának, hogy mi itt, a csonka Magyarországon és az elszakított részein is mindmáig megvagyunk. Oly sokszor akartak elveszejteni minket csalárdsággal, árulással, kegyetlen eszközökkel. Megalázták, megölték hőseinket, akik büszkén haltak. Sem az ő, sem a mi lelkünket megtörni nem tudták. Érezzük Szűz Mária anyai védelmét, palástjának melegét a megpróbáltatások idején is. Ha pártfogását buzgón kérjük, úgy, mint Szent István királyunk tette, kétséget kizárva velünk marad. 1956-ban az alig tizenkét nap boldog szabadság mámorában és a november 4-én bekövetkezett kegyetlen vérengzés alatt a veszteségek idején is vigasztalást adott, ha őszintén imádkoztunk hozzá. Fájó, sűrű könnyeinket letörölni nem győzte, de esztendők múlva felszárította. „Időváltozásnál” mindig sajognak a sebhelyek, ez soha el nem múlik. Mondjuk el utódainknak, hogy mik történtek akkor! Testamentum legyen, soha el ne felejtődjék, amíg magyar él e földön!!!
Azt az örömet, ami akkor eltöltött minden hazáját szerető embert, csak érezni, átélni lehet. Varázs volt, tűz az, majd parázs, aminek nem szabad elhamvadni! „Isten, hazánkért térdelünk elődbe!” Szép volt, összefogott a nép, és ha akkor a spionok kerültek is fölénybe, nem volt hiába a sok gyötrelem. Leszármazottaik szabadon élhetnek. Jó Édesapámat, akit a kommunista rezsim állandóan nyomorgatott – mivel a Horthy-rendszerben létezett, és az orránál kicsit messzebb látott –, teljesen ellehetetlenítették sok más igaz emberrel együtt. Amikor hírt kapott, hogy kitört a forradalom, szívvel-lélekkel csatlakozott a felkelőkhöz, teljes vállszélességgel kiállt a forradalom eszméi mellett. Példája engem is magával ragadott, tenni akartam. Gyermek- és fiatalkorban sok zaklatást, házkutatást stb. éltem át, nem akartam, hogy tovább folytatódjon a kegyetlenkedés. Október 23-a utáni vasárnap a Zala megyei Padáron, ahova a második világháború sodort vissza minket, szentmise után a Nepomuki Szent János körkápolna előtt Édesapám elszavalta Petőfi Sándor gyönyörű költeményét, a Talpra magyart. Nagy merészen nemzetiszín szalagdarabkákat tűzdeltem a férfiak zakójára a szív fölé. Nem tiltakoztak, mindenki átölelt. Utána vonultunk a temetőbe, a hősök sírjához, senkit nem kellett hívni. Szinte összekapaszkodva mentünk. A vidéki embereket ugyancsak kiszipolyozták a kommunisták a sok jóvátétel beszedésével, nem kellett a biztatás. Egyet akartunk, hogy vége legyen a kifosztásnak. Útközben végig Mária-énekek hangzottak, olyan zengőn, mint még soha. Boldogasszony Anyánk…, Te vagy földi éltünk Vezércsillaga…, Ó, Nagyasszony, nemzetünk reménye…, a meghatottságtól sírtunk. Húszéves voltam, lázadó korban, de senkit nem bántottam. Megpróbáltam ugyan heveskedni, de Édesapám nem engedte. Ott a temetőben, a hősök emlékénél arra kért mindenkit, hogy senki ne legyen a rendszert kiszolgálók bírája. Úgysem tudnánk igazságot tenni, mert annyi sérelmünk esett. Bízzuk Istenre a büntetéseket! Még egy pofon sem csattant el a cinkosok ábrázatán. Igaz, hogy meghúzták magukat, nem provokáltak, akkor nem is voltak köztünk. A Himnusz és a Szózat eléneklése után békésen hazamentünk otthonainkba.
Megalakult a Nemzeti Tanács. Apám jól tudott fogalmazni, szép írása volt, jegyzőnek választották. Előtte is, ha hozzá fordultak, bárkinek segített az ügyes-bajos dolgaik intézésében, végrendelet, kérvény stb. összehozásában. Tisztelték, szerették őt. Elfogadta a felkérést és tette, amit józan ésszel lehetett. Gyűlést szervezett, bevonva mindenkit, mit, hogyan tegyenek tovább. Szépen, jó irányba kezdett alakulni minden. A köpönyegforgatók, akik 1945 után zöldből vörössé váltak, és még a családtagjaikat is elárulták, akkor behúzták fülüket és…, pedig a kutya sem törődött velük. Lendülettel dolgoztunk a mezőn és a házak táján, mintha örökké élnénk. Ora et labora! –így cselekedtünk, hogy újra virágozzék Magyarország. Magyarok, itthon és szerte a világban! Ugye, most is tudunk, ha akarunk, kezet fogni egymással? Légvonalban, távolból, gondolatban is lehet. Ki-ki, ahol van, akarja nemzetsége javát! Ostromoljuk az égieket imával, legyenek velünk! Ne hagyjuk veszni az elért eredményeket! Isten felettünk, ha a haza előttünk, megmaradunk! 23-án ünnepeljünk békésen, ez illik hozzánk, erre kérem minden honfitársamat!
Szeretettel: Lívia néni
Képek: Koltay Lajos és felesége, Németh Anna
