Mostában sokszor előfordul, hogy nem jön az álomtündér, van úgy, csak hajnal felé tudok egy kicsit szundítani. Így volt ez pár éjszakával ezelőtt is, hát, folytattam Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvének olvasását. Nem könnyed hangvételű, ettől még éberebb és riadt is lettem. Némely részleténél saját gyermekkorom háborús, rossz emlékei lopakodtak vissza, megborzongtam és letettem. Milyen őrültség azt gondolni, hogy a hatására jön a pihentető ellazulás. Kitártam az ablakot, na! Majd a friss levegő talán jótékony lesz. Kinéztem, láttam, fehérség mindenütt. Halkan, észrevétlen megérkezett a tél, itt az ideje, december 7-ét mutat a naptár. Hát ezért fáj mindenem? Márai Sándor Füves könyvének jó hasznát veszi az ember, belelapoztam, keresve benne a megnyugvás pillanatát. Ennek meg hirtelen áramszünet vetett gátat. Imádkoztam a Miatyánkot magyarul, latinul ismételgettem, ahogy eszembe jutott, ebben csak nem lesz fennakadás, a fényre hiába vártam. Valahol a vezeték szakadhatott le, vagy más műszaki hiba okozta, ki tudja. Szélcsend volt, de olyan mennyiségű hó borította be a bokrokat, fákat, hogy szinte földig hajlottak alatta. Kicsit már kezdett hajnalodni, csodáltam a gyönyörű környéket. Könnyű nekem, nem kell már munkába rohanni, de aki utazna sem tudott elindulni. A vezetékes telefon sem használható. A drótok a hó terhe alatt. A családom tanácstalan tagjainak jött a mobil értesítés, hogy ne is próbálkozzanak, mert Pilisvörösvárig, vagy még tovább is, fennakadás van. Se kép, se hang, se fűtés… pár óra telt el azóta, kétségbe voltak esve, mi lesz most? Próbáltam csitítani őket, mondván 1944–45-ben és még tovább ennivaló sem volt. De hiába, ők ezt, hála Istennek, nem értik. Korunk kényelmi biztonságában élhetnek. Mit szóljanak, akik ezt még sohasem tapasztalhatták? Nem volt módjuk a bőségben, éheznek, fáznak, fedél nélkül tengődnek valahogy. Mindenképp gondoljunk azokra, akik a hidegben azon munkálkodnak, hogy elháruljon ez a zűrzavar. Még fél nap sem telt el, és teljes bénultság, túlságosan beleszoktunk a jóba. Ilyenkor érezhető, hogy mi, emberek mennyire Isten és egymás gyámolítására vagyunk utalva. Lehet nyakas, öntelt gazdag bárki, egyedül nem boldogul. Nem csak nekünk kell az orvos tudása, a körülöttünk lévő elromlott tárgyak sem működnek hozzáértő „szakik” nélkül. Nem tudtak kenyeret sem sütni, mert a kemencéket nem fával fűtik manapság. A hagyományosban ott lobogott a láng, és amikor elparázslott, kifehéredett a samott, agyag, alkalmassá vált a kovásszal előkészített finomságok ropogóssá tételére. Most mindent gyorsan kell végbevinni, a tucattermelésé a főszerep. Azt azért ne feledjük, hogy ehhez az egy művelethez is mennyiféle tudás és eszköz kell. A földmíves, aki alkalmassá teszi a talajt az elvetett gabona befogadására, majd aki learatja, betakarítja, malomba viszi, a molnár, aki megőrli a csodagépeken, valaki, aki dagasztásra előkészíti a lisztet, köze van hozzá még a kéményseprőnek is, nehogy kifelejtsem a fontos pékmestert… Ha akarjuk, sem tudjuk végigsorolni a rengeteg hivatást, szakmát, ami összekapcsolódik minden pillanatunkkal. Jó lenne belelátni az összes tevékenységbe, hogy megtanuljuk becsülni egymást. Aztán „lőn világosság”, megy tovább minden, mint a hangyabolyban, no nem olyan fegyelmezetten. Rohanás munkába, lótás-futás, karácsonyi bevásárlás, készülődés, az sem úgy, mint régen átgondolva, imádságos lelkülettel az égiektől a mindennapit kérve. Emberből vagyunk, és gyarlók a végtelenségig. Jó lenne kicsit visszavenni a lendületből, és megférni egymás mellett itt, a földön, amit majdnem teljesen kiszipolyoztunk már. Most az égitesteket akarjuk meghódítani, a Nap tükrét, a Holdat sem hagyva meg a szerelmesek lámpájául. Önként vagy kényszeredetten mammon igájába hajtjuk a nyakunkat a javakért. Nincs szükségünk ennyi mindenre, elborítanak minket a tárgyak. Nem tudunk miattuk szépen, higgadtan élni. „Ne akarjunk birtokolni mindent, még ha eladó (is) az egész világ.” Kellett ez az áramkimaradás ahhoz, hogy legalább a hozzám tartózóknak elmondjam: 2023 évvel ezelőtt gyalog, legföljebb teve- vagy szamárháton közlekedtek. Poros utakon, máskor ázva, térkép, iránytű nélkül a legszebb csillagot követve, mégis eljutottak az egyszerű, de legfényesebb igaz trónhoz, a szeretetre legméltóbb Kisded imádására. Kicsit legyünk szerényebbek, ne vesztegeljünk a csillogás káprázatában. Vegyük észre, hol van lelkünk igazi forrása, belőle merítsünk reményt, bizalmat. Figyeljünk nélkülöző testvéreinkre, ne csak ezen a szép ünnepen, hanem egész esztendőben. Sokuk nem tehet róla, hogy a perifériára került, hamar kicsúszhat lábunk alól a talaj, ha jön hosszantartó betegség, veszteség, elemi csapás… Ne vessük meg azt, aki kitaszított! Örüljünk, ha jobb helyzetben vagyunk, és enyhíthetünk a sorsán, ha csak egy kicsit is.
Rengeteg a szenvedő állat is, mindent a hó borít. Még fűmagot sem találnak szegény, védtelen madarak, sokan vannak, szépek, és nagyon éhesek. Ez a hideg évszak megvisel minden élőlényt. Segítsünk nekik, hogy kibírják tavaszig, és hallgathassuk éneküket! Mi, teremtmények mind testvérek vagyunk.
December 17-én neves vendégeim érkeztek. Igazi örömvasárnap kerekedett. A szikrázó napsütés elnyomta volna kissé a három gyertya fényét, de Ők ittlétükkel emelték azt. Drága idejükből juttattak számomra, elfogadtak engem. Éreztem a szeretetük sugárzását. Felmelengette a szívemet. Erőt adtak az elkövetkezendő időszakra, pedig erősen érzem a hajlott koromat. Együtt énekeltünk a betlehemi Hercegecskének, Akit mindannyian rokonlélekkel várunk. Törhetem ősz fejemet, hogy miként is történhet ez velem. Ekkora boldogság! Szeretnék hálás lenni ezért a szép, különleges, megtisztelő látogatásért, ha az Úristen ad még valamicske lehetőséget erre.
Az igényes Esztergom és Vidéke Társadalmi és Kulturális Folyóirat minden kedves Munkatársának megköszönve az egész éves hasznos tevékenységet, és a kedves Olvasóknak – bárhol kapcsolódnak hozzánk – áldott, meghitt, szent Karácsonyt kívánok!
Várjuk csendes figyelemmel az Égi Királyt, szeretetből fonjunk Néki glóriát!
Imádságos szeretettel: Lívia néni
Ó, boldog Betlehem
Ó, boldog Betlehem, áldások városa,
Ott sír a védtelen, bús árvák támasza,
Földiek öröme, égiek szent gyönyöre,
Ne sírj, kis Jézuska.
Még a vész, fergeteg nem zúg fejed felett,
Ölelő szeretet dajkál s enyelg veled.
Védnek az angyalok, őrt állnak a pásztorok,
Ne sírj, kis Jézuskám!
Nem Júdás az, ki most csókokkal elborít,
Szűz Anyád az, ki most hű keblére szorít.
Ringatnak karjai, befödöznek szárnyai,
Ne sírj, kis Jézuskám!
Mért zokogsz oly nagyon, messze van még a nap,
Midőn gyászsorsodon gyászba borul a nap.
Nincs kereszt válladon, melyre bűnünk karja von,
Ne sírj, kis Jézuskám!
Még gyilkos vérbakók nem tudnak felőled,
Most szelíd állatok állnak körülötted.
Még hűtlen nemzeted kínfára nem feszeget,
Ne sírj, kis Jézuskám!
Szent József megveti szalmából ágyadat,
Palástját rád fedi, szemében könny fakad.
Előtted leborul, Máriával udvarol,
Ne sírj, kis Jézuskám!
Én is leroskadok jászol-trónod előtt,
Szánd meg a bánkódót, kérlek, ne űzd el őt.
Bűneim bár nagyok, de irgalmad még nagyobb,
Ne sírj, kis Jézuskám!
(Kónya Sándor: Harmatozzatok egek! című népénekgyűjteményéből)
Az Úr 2023. esztendejének Karácsonyán
Szabó László fényképfelvételeivel: Kupola, Tél
