„Valamilyen nagy, nagy dolog az, ami odahaza történt. Nem a „forradalom”, hanem hogy egy pillanatra – osztályokon túl – volt Magyarország.”
/Márai Sándor: Napló 1957/
Ez a novemberi kalendárium emléket kíván állítani a magyar forradalom és szabadságharc áldozatainak, hőseinek, bátor resztvevőinek. Ebben az elképzelésemben nagy segítségemre volt az Izsák Lajos és Szabó József által összeállított és szerkesztett, az 1956 a sajtó tükrében című nagyszerű munka. Ez a hiányt pótló, hasonmás kiadvány a Kossuth Kiadó kiadásában jelent meg 1989-ben.
Kiegészítő olvasmányként, már az általános iskolák 7-8. osztályában kellene (kellett volna eddig is) tanítani az erkölcs, etika, történelem és az irodalom összefüggésében, majd a gimnáziumokban még részletesebben. Izsák Lajos, még 2009 nyarán, elmondta nekem, hogy kiadványukat a hiteles tájékoztatás és az események más szemszögből való megismerése miatt állították össze fájdalmasan fiatalon elhunyt munkatársával Szabó Józseffel 1989-ben, amikor még hinni lehetett – őszintén és naivan, mint ’56-ban – a „rendszer” valóságos megváltoztatásában. A feldolgozott anyag, azóta kibővült az 1956. plakátjai és röplapjai és az 1956. vidéki sajtója c. kiadványokkal.
„Ez a nép alkotott újat, / Világra szóló történetet. / E nép szült meg magának, / örökkön zengő hős éneket…” Budapest, 1956. október 30. /Darnay Benjámin: Csatatéren/
1956. November 1. csütörtök.
A Magyar Nemzet címlapján vastag betűkkel szedve: „Megkezdtük a tárgyalásokat a Szovjetunióval a varsói szerződés felmondásáról”, mondta Nagy Imre előző nap, szerdán délután a Kossuth Lajos téren összegyűlt hatalmas tömegnek az Országház előtt.
Egy kisebb hír a címlapról, bár érdekes az esztergomiak számára is. „Maléter Pál a honvédelmi miniszter első helyettese. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Tóth Lajost, a honvédelmi miniszter első helyettesét, és a honvéd vezérkar főnökét e tisztségei alól felmentette. Ugyancsak felmentette Hazai Jenő vezérőrnagy miniszterhelyettest is.” Hazai Jenő a Szír fedőnevű partizán csoport tagjaként részt vett Gömbös Gyula szobrának felrobbantásában, majd 1956 után, nyugalmazott tábornokként az esztergomi Szerszám Gépgyár, később SZIM marógépgyár igazgatója volt nyugdíjazásáig.
„Dezséri László püspök lemondott és a déli evangélikus egyházkerület vezetését az 1950-ben igazságtalanul elítélt Ordass Lajos püspök vette át. Szerdán délelőtt már ő tartotta az ünnepi istentiszteletet a Deák téri templomban a reformáció évfordulója alkalmából.”
„Leleplezték a Beruházási Bank húsz ÁVH-besúgóját. (…) A banknál az ÁVH nem kevesebb, mint húsz jól fizetett besúgót tartott, (a Köztársaság téren egy agyonlőtt ezredes zsebében megtalált illetménykönyvben 8400 forint havi fizetés volt beírva!). Annyi pénzt egyben, a fiatal forradalmárok, csak álmukban láthattak!
Vezércikk a Népszava címlapján: „Szociáldemokraták vagyunk! Egy olyan történelmi pillanatban áll talpra a Szociáldemokrata Párt, törpéktől megbénított óriás, amilyen a magyar történelemben még nem volt. (…) Az ellenforradalom (mármint a volt rákosisták és ÁVH-sok. C.F.) ma azt suttogja, hogy semmit nem kezd újra abból, amit annak idején elkövetett. (Ez a fordulat már ismerős 1990-ből is! C.F.) Vigyázzunk erre és a párt felépítésével védekezzünk az ellen, hogy ez a susogás diadalmas nevetéssé ne erősödjék.” Aláíró: Kéthly Anna.
Népakarat (A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének lapja) 1. évfolyam, 1. szám ára 50 Fillér. „Bécsi jelentés szerint Gerő, Hegedűs, Piros a Szovjetunióba szökött.”
Egy vers részlet a Kis Ujság-ból: „Adjad meg sorsunk a magyar szíveknek, / hogy megáldottak legyenek a napok! / Legyenek ismét hétfők, dolgos keddek / és legyenek békés szent vasárnapok! / Legyenek szerdák és szép csütörtökök, / legyenek péntekek s dalos szombatok / és pusztuljanak el mind az ördögök, / hogy legyenek ismét békés nappalok!” Hámory Zoltán verse.
Magyar Függetlenség, reggeli kiadás. Kiss Antal beszélgetése Massimo Monicelli-vel, álnevén Mauri-val, a milánói „L’Epoca” fotóriporterével és Mario de Biasi újságíró kollégájával. Részlet.
„- És másnap a Köztársaság téren bebizonyosodott, hogy az olyannyira gyűlölt ÁVH nem ismer el tűzszünetet. Ott voltam elejétől végig, és fényképeztem, fényképeztem, fényképeztem… Gyűjtöttem a dokumentumokat korunk legnagyobb történelmi sorsfordulatához.
– Mi a vélemény a magyar forradalmi fiatalságról?
– Láttam a mi olasz fiainkat oroszlánként harcolni a második világháború idején a német fasizmus ellen, de bízvást mondhatom, ilyen szenvedélyes elszántságot és halált megvető bátorságot még nem láttam.”
Magyar Szabadság, Független Demokratikus napilap.
„A magyar szobrászok javaslata a forradalmi harcokban elesett hősök emlékének megörökítésére. (…) Javasolják, hogy a forradalmi szabadságharcban elesett hősök temetkezési helyéül a Vérmezőt jelöljék ki. A Vérmezőn az ország 19 megyéjéből szállított földből az ország lakosságának részvételével emeljenek hegyet és a 19 megye jelképéül ültessenek oldalába 19 facsemetét. A hegyen elhelyezett kőtáblákba véssék be az elesett hősök nevét.”
„- Ma megnyitják a következő fürdőket: Gellért, Széchenyi, Lukács, Rudas, Kun és Dandár utcai és a pesterzsébeti fürdőt. A rendkívüli helyzetben a fürdők törülközőt és lepedőt nem tudnak adni. Nyitvatartási idő 9-14,30 óra.”
A Magyar Honvéd riportja Esztergomból. „Virágos diadalkaput állítanak, Esztergom népe várja hercegprímását, Mindszenty Józsefet. Katonák, civilek együtt beszélgetnek, adják tovább a híreket. Fegyveres csoport indul Dobogókőre, hogy az odafészkelődött ellenálló, reakciós ÁVH csoportot lefegyverezze. Egy idős bácsi lép kocsinkhoz.
– Jöjjenek hozzánk, ha meg nem sértem… Biztos megéheztek a hosszú úton. Nem utasítjuk vissza a meghívást. Betérünk a szerény kis házikóba, melynek egyetlen szobája boldogságban úszik.
– Nem vitték el a szőlőt, a miénk maradt. De majd elvisszük Budapestre, viszünk lisztet is, zsírt is, oda adjuk. Ott most nagyobb szükség van rá. Bor is kerül az asztalra. Megköszönjük az ebédet, ki akarjuk fizetni. Sértődötten tiltakozik a háziasszony. – Egy újságot adjanak inkább. Végre olyan újságot olvashatok, ami nem hazudik – mondja. – Elbúcsúzunk. Az újság elfogyott, sietünk vissza Budapestre az új számért. Az emberek nagyon várják… Győri Illés György.”
„Gyertyafények ragyognak az ablakokban: halhatatlan emlékezetére a magyar fiataloknak, akik elestek a szabadságért.” /Népakarat, szerkesztőségi írás/
November 2. Halottak napja. Temette halottait a város és gyertyát gyújtva könnyes szemmel emlékezett. 1956-ban ezen a napon ezzel a főhírrel jelentek meg a budapesti lapok: Nagy Imre, a minisztertanács elnöke és megbízott külügyminiszter a magyar kormány nevében felmondta a varsói szerződést és kinyilvánította Magyarország semlegességét. Az Igazság, a forradalmi magyar honvédség és ifjúság lapja, felelős szerkesztő: Obersovszky Gyula. Az újság november 2-án, pénteken megjelent számának harmadik oldalán, fenn a jobb sarokban egy kis írás olvasható díszkeretben.
„Fohász Budapestért
Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom Budapest! Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan, vagy mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet!
A kerek világon minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest.
Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest! Örkény István”
1956. november 3. az Igazság szombati számából szemelgetek az érdekes hírek, riportok, tudósítások közül. Elsőként Gimes György helyszíni tudósítása a szovjet tankokkal körülzárt Ferihegyi repülőtérről. „Szerdára virradó éjszaka történt: a Budapestről visszahúzódó szovjet tankosztagok megszállták a főváros környéki repülőtereket. Az esemény híre futótűzként terjedt el Budapest utcáin.” Az Igazság munkatársait, több más újságíróval együtt azért engedték be a reptérre, mert a szovjet csapatok parancsnoka is tudta, hogy nov. 2-án 16 fős ENSZ megfigyelő csoport érkezik Magyarországra. a repülőtérnek volt akkor még egy része, az ún. „magyar repülőtér”, ahol fegyveres forradalmárok tartózkodtak: „néhány nemzetőr, rendőr és repülőtiszt, talán egy tucatnyi kézifegyverrel ellátott magyar – száz szovjet harckocsi gyűrűjében.” Később, az egyik magyar tiszt beszámolójából kiderül „csak” kb. ötven harckocsi zárta körül és vette ellenőrzése alá a legnagyobb magyar polgári repülőteret. A leszállást engedélyezte a szovjet vezérőrnagy, de a felrepülést nem! „- A Ferihegyi repülőtér rádióállomása azonnal világgá sugározta felhívását: a Budapest felé tartó vöröskeresztes repülőgépek azonnal forduljanak vissza Bécs felé, mert a leszállás zavartalanságát nem tudják biztosítani, a visszarepülésre pedig egyelőre nincs remény.” Néhány „baráti állam” gépének engedélyt adott a szovjet parancsnok, majd: „Egy osztrák sportgép is leszállt a repülőtéren. Gyógyszert hozott és vállalkozott egy súlyosan sebesült francia újságíró elszállítására. A francia újságírót a szovjet őrség beengedte a repülőtérre, de a gépet három órán át nem engedték felszállni. (…) – Három órával később a repülőgépnek végre megadták a felszállási engedélyt. A nemzetőrök, a forgalmi tisztek könnyes szemmel intettek búcsút az osztrák pilótának és barátunknak a francia újságírónak, aki jó néhány társával együtt hősként viselkedett Budapest nehéz óráiban – .” Jean Pierre Pedrazzini, így hívták a huszonkilenc éves francia fotóriportert, akinek nevét nem írja a cikk, és aki a Paris Match-nak dolgozott. Október 30-án a Köztársaság téri pártház ostrománál kapott, munkája végzése közben, egy később halálát is okozó géppuskasorozatot a mellébe. (Bob Dent Budapest 1956. 299.o.) Az őt elszállítani akaró, bátor osztrák pilóta gépét nem engedte felszállni három órán át a szovjet parancsnok. Nem vagyok orvos, de lehetséges, hogy ez a három óra idegtépő várakozás, késlekedés fizikailag és lelkileg végzetes volt az erős fiatal szervezet számára is, a Bécsből Párizsba repülés további fáradalmairól már nem is beszélve.
Az újság, ugyanezen az oldalon közli a bécsiek véleményét: „A semleges Magyarország Európa egyik leggazdagabb államává válhat.”
Voltak vidámabb pillanatai is a forradalomnak. „Az egyik munkástanács megalakulásánál hallottuk. Egy idősebb mérnök aggályoskodott, hogy a pontokat „túl élesen” fogalmazták meg. Aggályoskodása meglehetősen hosszúra nyúlt, már percek óta igénybe vette a hallgatóság figyelmét, amikor az egyik fiatalember közbekiabált ott: „Ne kukacoskodjon itten, mert úgy kivágjuk, mint zászlóból a címert!” Ez a mondás a megtorlástól való félelem miatt nem vált közismertté. Pedig megérdemelné!
Hírt kapunk – ebben a számban – még arról is, hogy a Nemzeti Színházban Besenyei Ferenc, Szörényi Éva, Sinkovits Imre, Juhász József, Somogyvári Pál és Raksányi Gellért lettek a forradalmi bizottság művész tagjai. „Major tamás lemondását elfogadták. A főrendezői állást egyelőre megszüntették. (…) Pongrácz Gabi, a színház volt párttitkára, átadta a kulcsokat és kiosztotta a káderanyagokat, majd távozott a színházból.” Gellért Endre és Marton Endre megmaradtak a színháznál, mint rendezők.
A Madách Színházban „Tímár József lett a forradalmi bizottság elnöke, tagjai – a műszakiak mellett – Tolnay Klári, Darvas Iván, Lázár Mária, Kelemen Éva, Deák Lőrinc, Tamás József, Szegedi Szabó István. A társulat eltávolította Horvai István igazgatót, Gábor Miklós művészt, akinek a sztálinizmus legsúlyosabb éveiben elkövetett bűneit még nem bocsátotta meg a színész társadalom és Sarkadi Imre írót, aki a színház egyik dramaturgja volt.”
„A Néphadsereg Színházának (a Vígszínház „utód és előd” színháza, az újjáépített épületben 1951. dec. 21-én nyílt meg a Magyar Néphadsereg Színháza néven. 1960. szept. 8-tól ismét a Vígszínház nevet viseli. C.F.), társulata bizalmat szavazott Magyar Bálint igazgatónak és Szendrő József Főrendezőnek, továbbá Deák Sándor volt alapszervi párttitkárnak is, akinek külön megköszönték a Rákosi-érában tanúsított emberséges magatartását.” Az Igazság 2. oldalán a gyorsfényképek rovatban szerepel a történet, név nélkül. „(…) A színház párttitkára – kedves, vidám gyerek, örök rejtély és a káderhiány diadala tette a párttitkári székbe – feláll: „Gyerekek, ismertek, magam sem tudom ki a fenének jutott eszébe, hogy én párttitkár legyek, de hát amióta az vagyok, itt egyetlen szeminárium nem volt, itt senkinek nem kellett kivonulni…” A színészek közbe kiabálnak. Tudják, persze, hogy tudják – mit kell erről beszélni. De a párttitkár nyugtalan, neki „a fejéhez fogják vágni”, hogy párttitkár volt. Társulati ülés után a színészek összeültek és „oklevelet” állítottak ki, melyben igazolták, hogy kollégájuk nagyon kedves, nagyon szeretetreméltó és nagyon tehetséges színész, akit az egész társulat nagyon szeret és „voltaképpen nem is tekinthető párttitkárnak.”
„Színészkörökben járta ez a mondás: „Magyarországnak három korlátlan diktátora van: Rákosi, Sebes Gusztáv és Gáspár Margit.” Rákosi már eltűnt, Sebes Gusztávot még a Gerő-érában eltávolították és örömmel jelenthetjük, hogy végre a Fővárosi Operettszínház élén sem áll ez a dölyfös, féltékeny, minden konkurenciát elmaró, Rákosi-hívő igazgatónő Gáspár Margit. Lemondását – mint közöltük – azonnal elfogadták. A társulat Fényes Szabolcsot kívánja igazgatónak, aki a rend helyállítása után hajlandó ideiglenesen átvenni a színház vezetését.” Tudhatjuk meg Barabás Tamás, „Mi történt a budapesti színházakban?” Címmel írt összeállításából.
A művészeti élet híreihez tartozik a szintén az ezen az oldalon olvasható Bárdi János cikk, amely „Vihar a képzőművész szövetségben” címmel jelent meg. Részletek a tudósításból. „A szövetség a rádió hullámain hirdette meg közgyűlését, amelyen a vihar kirobbant. A gyűlésen a régi vezetőség köréből nagyon kevesen jelentek meg. Azok voltak ott, akiknek nem volt rejtegetni valójuk. Ott láttuk Borsos Miklós szobrászművészt, akit azon a címen hurcolt el az ÁVH, hogy növendéke: Rákosi Mátyásné ellen merényletet készített elő. ott volt Barcsay Jenő a világhírű anatómia szakkönyv szerzője és ott volt a szövetségnek rengeteg névtelen tagja, közöttük olyanok, akiket a szövetségbe fel sem vettek. Érdekesebb talán, hogy a régi vezetőség tagjai közül kik nem voltak ott a közgyűlésen. Nem láttuk Szőnyi Istvánt, Bernáth Aurélt, a szövetség volt elnökét, láttuk Domanovszky Endrét, aki megjelent, körülnézett, majd hátat fordított a közgyűlésnek és hazament. Távolmaradt Páczay Pál is és természetesen nem láttuk Konecsny Györgyöt a Rákosi-plakátok egész sorozatának szerzőjét, valamint Kádár Györgyöt a Képzőművészeti Főiskola volt párttitkárát, aki annak idején elnézte Konecsnynek, hogy nem jár szemináriumra és hálából társszerzőként szerepelhetett a nála kétségkívül sokkal nagyobb tudású Konecsny képén. Kádár volt egyébként a szövetség ügyvezető titkára, aki – miként ezt annak idején még a Szabad Nép is felháborodással közölte – 130 ezer forintot vett fel a Munkásmozgalmi Intézettől 8 méteres csapnivalóan rossz óriásfestményéért.” Még egy utolsó idézet a cikkből: „A szövetség vagy alakuljon át érdekvédelmi szervvé, vagy ha a művészek érdekeinek védelmét más szerv vállalja, akkor szűnjék meg. Ideológiai csúcsirányítószervre, mint amilyen a régi szövetség volt, a magyar festőknek, szobrászoknak, iparművészeknek semmi szükségük nincs.”
2009-ben, amikor megismerkedtem – először telefonon, majd személyesen is – Szilvásy Nándor grafikussal és festővel, aki Az Én Ujságom Komjáthy István és Rónaszegi Miklós által újra indított számának nevével felvállalt linómmetszetét készítette; elküldtem neki ennek a teljes cikknek a másolatát, mivel azt mondta, hogy ott volt ezen az ülésen. A cikkről az volt a véleménye, hogy: „elfogult és félrevezető Bárdi János írása.” Ötvenhattal kapcsolatban: „Mindnyájan hittük, hogy be fognak a nyugatiak avatkozni. A SZER tanácsokat adott és ígérgetett! A szabadságharc leveréséről: „Mint egy morzsa, úgy lettünk áttolva az asztalon.” Kérdeztem Szilvásyt, hogy utána nézett annak, hogy meg lett e figyelve? „Lehet, hogy már nem is él, aki jelentett rólam. Minek utáljam meg azt, akit eddig nem utáltam?” Válaszolta.
Filmes hír, továbbra is 1956. nov. 3-án megjelent írásokból. „Az elmúlt napokban készült, a forradalom harcainak, a szabadság kivívásának jeleneteit megörökítő magyar dokumentfilm iránt világszerte nagy az érdeklődés. A Pathe Journal filmtársaság képviselőivel már megindultak a tárgyalások a film világforgalmazási jogának eladásáról.” Azalatt amíg a megbukott rendszer kiszolgálóival folyt a jogos küzdelem a különböző szervezetekben, már folyt a tudatos készülődés az országunk teljes megszállására!
A Magyar Függetlenség (A Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány lapja) jelenti. „Szovjet harcosok: „Nekünk azt mondták fasiszták ellen kell harcolnunk!”… Beregsurány térségében szovjet páncélosok állomásoznak. Szombat reggel egy csoport keresztülment Nyíregyházán, összetűzés nem történt. Záhonynál több szovjet család ment át a Szovjetunió felé. …Győr egyes pontjain, a szabad csatorna mentén és a hidakon már szovjet páncélosok állnak.”
Egy kérdés a Magyar Ifjúság (Az Ijúmunkások Forradalmi Tanácsának lapja) című lapból: „Úgy jönnek, mintha mennének?”
Magyar Honvéd: „Nyugatról érkező, rádióhírek szerint a II. Internacionálén részt vett Kéthly Annát, a Magyar Szociáldemokrata Párt elnökét, aki Strasser osztrák szociáldemokrata képviselő kíséretében indult, haza Budapestre, az ország nyugati részén tartózkodó szovjet fegyveres erők feltartóztatták és megakadályozták abban, hogy útját folytassa.” Azaz, szerencséjére, nem engedték haza!
1956. november 4. Vasárnap. Ezen a napon még megjelentek az újságok, a beindult rend lendülete még tartott.
Egyetemi Ifjúság. Budapest – Győr – Hegyeshalom. Zilált útijegyzetek. Szerdán (okt. 31-én) délután, indul a történet. Írta Gömöri György.
Esztergom. Már sötétben érünk Esztergomba. A busz megáll a Bottyán-palota, a tanács székhelye előtt. Csend van. Ez a csend szinte idegesítően egynemű és zavartalan a pesti puska és gépfegyverropogással, hernyótalp-zakatolással tarkított csend után. Esztergomban hallgatnak a fegyverek. Tíz halottja van a forradalomnak, s miután a népre lövető katonatisztek megszöktek, megalakult az új Nemzeti Tanács. Most alakulnak a pártok. Amikor beléptünk a Nemzeti Tanács ülésére, éppen azon vitatkoztak, hol helyezzék el az óvodát, melyik épületben legyen a kisgazdák, vagy a szocdemek párthelyisége. Közben az előszobában annavölgyi katonák vártak idegesen toporogva: fegyverért jöttek. Az ávósok lövik őket, s nekik nincs fegyverük. Ilyen helyzetben a párthelyiségekről vitázni veszélyes időpazarlás. Legfontosabb feladatunk – és ezt tudniuk kell az esztergomiaknak is – a maradék ávós csoportok lefegyverzése, minden kulcspozíció megtisztítása a hazaárulóktól és a nemzeti erők összefogása a forradalom békés, vagy szükség esetén fegyveres folytatására.”
A Gömöri György által leírtakat, Dr. Bády István A Bazilika árnyékában címmel megjelent visszaemlékezéseiben közölt jegyzőkönyv igazolja, szinte mondatról mondatra. A „fekete reakció városában”, Esztergomban a rendszer jól védte magát és a jól kiképzett, kellően megfélemlített katonaság engedelmesen tüzelt a bukásra ítélt rendszer érdekében. Miként Bády István könyvében olvashatjuk: „A város területén egyetlen orosz sem tartózkodott: magyar pusztította a magyart!” A Gömöri által a cikkben említett tíz áldozat sajnos 15 volt és több tucatnyi sebesült. Az országjárásról szóló beszámoló végén, a szerző aláírása felett zárójelben az áll: (folytatjuk)… a folytatásra „az ismert események miatt” nem került sor.
Valóság, független magyar napilap: „Szovjet páncélosok elzárták a hegyeshalmi határállomást. Beregsuránynál nyolc órától 13 óráig folyamatosan jöttek át a határon szovjet páncélosok, rohamlövegek és gépkocsizó gyalogos egységek.
1956. november 5. Hétfő. Igazság I. évfolyam 10. szám. Más újság ezen a napon nem jelenik meg Budapesten. Ez a lap is csak egy A 4-es oldal. A várt béke helyett újra harc van.
„A lap megjelenését a szovjet csapatok támadása késleltette. A forradalmi őrség egyik osztaga védelmi harcokat folytatott a szerkesztőség és a nyomda épületében. A lap a forradalmi osztag és a dolgozók önfeláldozó harcának következtében jelenhet meg.” Néhány őszinte, elkeseredett mondat a „Hétfő” című vezércikkből: „Gépfegyverzaj, sebesültek jajkiáltása nyitja a hetet. Hétfő. Ma kellett volna megindulnia a munkának. Ma kellett volna megkezdeni a romok eltüntetését. Ma kezdődött volna a Béke. Hétfő. Újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest. Vérző, megtépett ruhájú Budapest. Nemzetőrök, kiknek hivatása a rend fenntartása, fegyverrel a kezükben harcolnak az oroszok ellen, kiket „a rend helyreállítására” irányítottak ellenünk. Rendfenntartók rendfenntartók ellen? Születhet e ebből rend? Születhet e ebből független, szabad élet? Ellenforradalmár restaurátorok maroknyi csoportja ellen kért segítséget a Kádár-kormány. Ez a „segítség” a magyar népet sújtja. (…) Vasárnap kezdődött. Azon a vasárnapon, amelyikről azt hittük, hogy végre békés lesz. Ünnepi ebédet álmodtunk a fazekakba, rokon- és barátkereső utakra indultunk volna, s most, akikről tegnap úgy tudtuk, hogy megvannak, ma nem tudjuk, hogy élnek e még. Hétfő… Milyen hetet hoztál nekünk?” További címek a lapból: „Népek hazája nagyvilág”, „Fegyverben a haza!”, „Harcolók szava” és rímmel rá, a lapban idézett vers: Petőfi A farkasok dala. A lap alján nagy betűkkel: „Az oroszok Magyarország ellen harcolnak! Alatta: „Az egész nép talpon! Veszélyben a haza!”
Mennyi hit, mennyi remény és mennyi szeretet! De sokan már behúzott nyakkal várták a régi igát, hiszen még érződött a helye…
Két évforduló kapcsán figyelhetünk novemberben 1956. emlékére. Egyikük, Albert Camus, aki ráébredt a valóságra és a másik Mécs László, aki túlélte a meghurcoltatást
100 éve, 1913. XI. 7-én született Albert Camus író, esszéista és drámaíró. 1960. I. 4-én, 46 évesen halt meg. 1957-ben kapott Nobel-díjat, azon az őszön, amikor az elbukott magyar szabadságharc egy éves évfordulójára emlékeztek azok is, akik legszívesebben elfelejtették volna. De az óriás talpába szúrt tüske tovább dolgozott a sebben… Camus, számomra annak a nyugati, eredetileg a kommunizmus eszméivel rokonszenvező értelmiségi alakját jelenti, akinek volt ereje, bátorsága, az NDK-ból, Lengyelországból és a magyar forradalom kegyetlen leveréséről szóló hírek kapcsán kinyitni a szemét. Nem áltatta tovább magát, mint több kollégája, ő nem volt a szovjetrendszer előretolt ügynöke és nem álmodott az Eiffel- toronyra vörös csillagot! 1957 októberében, amikor idehaza teljes készültségben voltak a szolgálatok, Camus megírja a Magyarok vére című nagyszerű írását. Két mondat ebből a rólunk. „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” Ennek az eszmei „vérátömlesztésnek” a lehetőségétől retteg a baloldalt még mindig dicsőítő Európa ma is. „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Persze követtek, követnek minket sokan, de az első „résütő” szerepét nem lehet eltagadni tőlünk. A Nobel-díj átvételekor elmondott beszédében Camus azt mondta írói, értelmiségi feladatáról: „ma már nem léphet azoknak a szolgálatába, akik a történelmet csinálják, (hanem) azoknak a szolgálatába áll, akik a történelem szenvedő alanyai.” A „csinálók” ezt persze nem nézték jó szemmel. Írói értékelése, pár év múlva bekövetkezett fájdalmasan korai halála után, már megváltozott. Mi, magyarok szeressük benne az értünk teljes szívből szóló francia értelmiségit, akinek volt bátorsága az oldalunkra állni.
35 éve, 1978. november 9-én hunyt el életének 84. évében Mécs László. 1945-ben 50 éves volt már és minden üldöztetés, majd börtön ellenére 83 betöltött esztendőt élt Magyarországon. Istent hívő és valló költő volt, aki, amikor azok a költők, akikről tele van dicsérő szóval az irodalomtörténetünk, Rákosi Mátyás születésnapjára készülődve írtak – főleg önként – a vezért dicsőítő verseket; meg Sztálint siratták titokban, Mécs László, a minden létező jelzővel ledorongolt papköltő, szorgalmasan jegyezte a Magyarok misekönyve c. versfüzérének sorait a magyarság lelki megsegítésére. Nem kapott díjakat, nem utazott külföldre tanácskozásokra, élt és alkotott hittel, reménnyel és szeretettel.
