„Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat: mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet, közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos: az egyszerű dolgokat, a társaságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit valószínűleg már megszereztünk. „
Tuti gimi c. film
Jó dolog a tömegközlekedés. Kíméljük a már így is épp eléggé szennyezett környezetünket, de az utazás akár filozofikus gondolatokat is ébreszthet bennünk.
Ehhez nem kell más, csak hogy az utat Budapestig néha autóbuszon, más alkalommal viszont vonaton tegyük meg- és közben szemrevételezzük az útvonal mentén álló házakat.
Első benyomás, autóbuszról: frissen vakolt házak, új nyílászárók, rendezett előkert, szép kerítés. Tisztaság, rend uralkodik mindenütt.
Ugyan ez hátulról, a sínek felől közelítve: építési törmelék, használhatatlanná vált szerszámok, szanaszét heverő gyermekjátékok, néhol helyre kis szemétdomb. A kerti munka nyomai, imitt- amott trágya áll halomban.
Semmi gond, hisz ezt a falu nem látja, a vonaton utazók meg úgysem ismerik a gazdát.
Baj csak akkor van, ha a fent leírtak nem csak egy portát jellemeznek, hanem a tulajdonos belső világát, hozzátartozóihoz, barátaihoz való viszonyát is visszatükrözik. És ki ne tudna a környezetéből olyan családot említeni, akik „kifelé” csodálatos életet élnek, mégsem cserélne velük senki?
Gondosan ügyelnek arra, hogy a közösség elvárásainak tökéletesen megfeleljenek, de a kulisszák mögé tilos betekinteni! Hogy a színfalak mögött mi zajlik, csak ők tudhatják. Lehet, hogy semmi különös. A háziúr a mintaférj és mintaapa szerepében tetszeleg, a nő kitűnően alakítja a háziasszonyok gyöngyét, a csodás édesanyát.
Nem véletlen a sok színházi szakkifejezés. Nem élnek, csak szerepet játszanak. Aztán előbb-utóbb meghasonlanak önmagukkal, a világgal, hisz a lélek nem sanyargatható a végtelenségig. Valami nagyon lényeges dolog hiányzik az életükből, ami pénzért nem kapható: a boldogság. Házastársukkal a kapcsolatuk már régóta mentes pozitív érzésektől. A megszokás, a közös vagyon tartja együtt őket. A gyermekeik nem találják meg bennük a példaképet, nem képesek felnézni a szüleikre. Munkájuk nem az önmegvalósítás lehetősége, csupán a pénz forrása.
És jön a válás, a szerető, a pszichiáter, az alkohol, gyógyszer- és egyéb függőség, a pszichoszomatikus betegségek, a kezelhetetlen, deviáns gyermek (pedig mindent megkapott a büdös kölök!). Menekülési kísérletek a saját maguk építette börtönből.
Sokan észre sem veszik, mi történik velük. Mindig akad egy ügyeletes bűnbak, aki okolható az épp felmerült problémáért.
Pedig a felismerés a változás lehetőségének első lépése.
Vajon ha ezek az emberek találkoznának gyermek önmagukkal, mit válaszolnának a kérdéseire? Mondd csak, hol a 100 emeletes toronyház, amit építeni akartam? Hol a rák ellenszere, amit én akartam feltalálni? A tökéletes műalkotás elkészült-e? És hol a nagy szerelem, az eget rengető érzelem, amit az első, igazán a szemembe mélyedő tekintet ígért?
Mi a válasz? Elcseréltem. Megkaptam érte a kifelé-szép, látszat-életet. Meg. Érte. Megérte?
){kind=link}