Hurrá, nyaralunk

 Három- nem szokványos- történet a nyaralásról

Véget ért ez a nyár is, bár az időjárás még nem erre utal. Kellemesebb, mint sok nyári napon, amikor esernyővel, pulóverben tudtunk csak kimozdulni.
Voltak, akik otthon töltötték a szabadságukat- sajnos a statisztikák szerint többen, mint tavaly- és voltak olyanok, akik felkerekedtek, és kis hazánk valamely szép táján, vagy külföldön pihenték ki a munkás napok fáradalmait. Hazatérve aztán szívesen osztják meg nyaralási élményeiket, kalandjaikat ismerőseikkel, rokonaikkal.
Most három történet következik. Egyetlen közös bennük, hogy mindhárom a nyaralásról szól.

Az első történet főhőse Horvátországba utazott, hogy családtagjaival élvezze a napsütést, a tengert.
Egyik délután egy csodálatos kisvárost néztek meg. A hosszú séta után egy kis frissítőre vágyván kiültek egy hangulatos cukrászda teraszára. Beszélgettek a kisvárosról, az otthoni dolgokról. Egy idő után arra lettek figyelmesek, hogy a terasszal szembeni házból négy kisgyerek- három fiú és egy kislány- lép az utcára. A legidősebb talán tíz, a legfiatalabb négyéves lehetett. Ebben még nincs semmi különös, de ezeknél a gyerekeknél székek voltak, amiket a ház elé állítottak. Úgy tűnt, az első sorrend nem volt megfelelő, székcsere következett. De nem ám egyszerűen, úgy, hogy a gyerekek szimplán átültek egy másik székre! Mindenki fogta a saját ülőalkalmatosságát- mert nagyon úgy tűnt, hogy mindenkinek sajátja van, amihez nagyon ragaszkodik- és székestől cserélték meg a sorrendet. Ezután egy asztal is került, amire elkezdték kipakolni a „kincseiket”: kagylókat, csigákat, tengeri sünöket. Végül árcédulák kerültek a portékák elé. Máris kész volt a „stand”, csak a vevők hiányoztak.
Főhősünknek az volt az érzése, hogy a gyerekek nem unaloműzésből árulják a tenger kincseit, nem „boltosat” játszanak éppen. Nagyon úgy tűnt, hogy a családjuknak arra a néhány kunára is szüksége van, amit a gyerekek gyűjtenek. Nem sokáig gondolkodott, gyorsan összegyűjtötte az aprópénzt, és a standhoz lépett. Sikerült is választania néhány szép kagylót. A legidősebb fiú huncutul mosolygott, mint aki tudja, a néni nem épp a legértékesebb árut választotta. Aztán a társaság többi tagja is követte főhősünk példáját, mindenki vásárolt valamit. A gyerekek pedig boldogan mosolyogtak. Nem a tengeri herkentyűk, hanem ezek a boldog mosolyok értek meg minden pénzt.
A második történet főhőse szintén Horvátországban járt, de az ő sztorija egyáltalán nem olyan, amire évek múlva is szívesen emlékszik vissza az ember.
Utazás előtt „feltankolta” a telefonkártyáját, tizenezer forintot töltött fel rá, hogy ha bármi adódik, tudjon telefonálni. Szerencsére erre nem volt szükség, egészen az utolsó előtti napig, amikor egy olyan helyzet adódott, hogy feltétlenül hívnia kellett az otthoniakat. Legnagyobb döbbenetére nem tudta megtenni, mivel a kártyáján kb. 60 forintnyi összeg árválkodott. Nem értette a helyzetet, hiszen a kint eltöltött idő alatt egyszer sem használta a készüléket. Szerencséjére a városka főterén, a városháza előtt sikerült egy kósza internetkapcsolatot találnia, amire csatlakozva pénzt tudott tölteni a telefonjára, így el tudta intézni a fontos hívást.
Hazaérve aztán megpróbált utánajárni a dolognak, hogy mi is történhetett. Lehívták a részletes számláját, ami kimutatta, hogy a telefon néhány programja magától megpróbált adatkapcsolatra lépni a helyi hálózattal, másrészt ez a hálózat válaszolt neki, ami kis tételenként, de alaposan „lecsapolta” hősünk egyenlegét. Jellemző, hogy az üzletben, ahol reklamált, azt mondták, ne higgye, hogy ő az egyedüli áldozat, tömegesen panaszkodnak, sőt, sokakat jóval nagyobb kár ért. Ez mióta válasz fogyasztói kifogásra?- merül fel a kérdés. Miért nem lehet a felhasználót a megfelelő módon tájékoztatni az ilyen jellegű plusz kiadásokról- vagy netán annak elkerüléséről?
A szolgáltatónak így a megfelelő tájékoztatás elhagyásával sikerült tönkretennie egy ígéretesnek induló nyaralást és jelentős anyagi kárt okozni egy felhasználójának.
A harmadik történet nem külföldön járt hazánkfiával esett meg, országunkba látogató kanadai házaspár a főszereplő.
Egy esztergomi illetőségű hölgy ismerkedett meg velük a Budapestről Esztergomba tartó vonaton. Mivel remekül beszél angolul, társalogni kezdtek. A házaspár elmondta, hogy Győrből szerettek volna Esztergomba jutni, ugyanis sok szépet hallottak erről a városról. A vasútállomáson nem sikerült megértetni magukat az ott dolgozókkal, így történt, hogy Győrből Budapesten keresztül utaznak Esztergomba. A vonatról leszállva az első döbbenet számukra a vasútállomás és környékének látványa volt. Aztán megpróbáltak taxit, vagy legalább is helyijáratot keresni, hogy nehéz csomagjaikkal a belvárosba jussanak. Ez sajnos nem sikerült. A magyar hölgy autójával a vasútállomásnál parkolt, megsajnálta őket, felajánlotta, hogy beviszi őket a városba. Útközben a turisták érdeklődtek, hol találnak szállodát. Az egyszerűnek tűnő kérdés bizony fejtörést okozott honfitársunknak. Egyetlen szálloda jutott csupán az eszébe. Hogy kicsit jobb kedvre derítse az egyre lehangoltabb kanadaiakat, lelkesen mesélte, hogy a városban működik egy színvonalas élményfürdő, azt mindenképp keressék majd fel. Nem tudta még, hogy az intézmény aznap bezárta kapuit. Megérkeztek a szállodához, a külföldiek kiszálltak, és elindultak a bejárat felé. Mosolyogva integettek. A magyar hölgy bízott benne, hogy ez a mosoly mindvégig megmarad, míg Esztergomban lesznek. És egy kicsit szégyellte magát…no, nem maga miatt.