Dorog, művelődési ház (népi elnevezéssel Muki), 1988. Somody Kálmán ebben az évben kezdte el Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesedrámájának színpadi próbáit. A színészek szinte kivétel nélkül kezdő amatőrök voltak (köztük én is, éppen érettségi előtt álltam). Egyvalaki azonban nálunk kissé idősebb volt, és, mint számomra később kiderült, képzett színész. Alacsony termet, kerek ábrázat, folyton nevető szemek, mély hang. Ő volt Bakai Ferenc, de már akkoriban mindenki csak így hívta őt: Csücsök. Eredetileg bátyja, Laci viselte ezt a nevet, neki csupán a Kiscsücsök titulus dukált, de idővel az idősebb Bakai „kinőtte” e ragadványnevet, ezáltal az öcsre szállt az. Hamarosan az is kiderült, hogy ő a vezetője az Esztergomi Klubszínpadnak. Akkoriban a dorogi művelődési otthon népművelője volt, így került ismeretségbe Somody Kálmánnal (színész, az idő tájt a tokodaltárói művelődési ház igazgatója, később az SZDSZ politikusa), és csöppent bele Sütő András mesedrámájába. Hónapokon keresztül zajlottak a próbák, közben szituációs és beszédgyakorlatok voltak, de az előadásból nem lett semmi, a társulat szövete valahogy szertefoszlott.
Évekkel később a Poszi nevű sörözőben (tulajdonosa Pifkó Ernő volt, aki a Nagyfalusi vezette színpadnál játszott) összefutottam Csücsökkel, így hamarosan az Esztergomi Klubszínpad társulatában találtam magam. Felsorolni sem tudom, mennyi emlék és kaland fűződött fel erre a kapcsolatra és barátságra. Emlékszel, Csücsök? A vidám koldusok voltunk Robert Burns jóvoltából az esztergomi Strandbüfében, Onagy Zoltán József Attiláról írt drámáját vittük el Dunaújvárosba, Tabarin mester Veszedelmes leveleit kézbesítettük a Magyar Szigetre, Verőcén, Szilágyi Sándor Ferenc Mindszenty Józsefről írt drámáját vittük színpadra az esztergomi művelődési házban, és ugyanitt adtuk elő Slawomir Mrożek Rendőrség című darabját.
Időközben szinte napi vendég lettem a Petőfi utcai, apró udvaros lakásukban. Gyakran tartottunk ott olvasópróbákat a társulat többi tagjával. Jó barát lett Ria, a feleség. Együtt vonatoztunk Pozsonyba, majd Prágába. Emlékszel, Csücsök? A Károly híd tövében lévő szállodánk mellett volt egy kicsi, de annál jelentősebb színház, a Divadlo Na zábradlí, amelynek munkatársa volt többek között Václav Havel is. Az első esténken természetesen ennek az intézménynek a büféjébe tévedtünk be „teljesen véletlenül”. Az ott poharazgató színészek eleinte igencsak csodálkoztak megjelenésünk láttán, de miután tisztáztuk, hogy valójában mi kollégák vagyunk, minden fal leomlott. Nagyszerű este volt, tökéletlen angoltudásunkat bőven pótolta egy nehezen leírható, megfogalmazható baráti, egyfajta univerzális kapocs. Másnap reggel jutott eszünkbe, hogy nem fizettük ki a számlánkat. Este visszamentünk, hogy rendeznénk a tartozást, de nem tehettük, azt mondták, nincs elmaradásunk. Kérdésünkre, ki fizetett, csupán egy rejtélyes mosoly volt a válasz.
Volt néhány sor szőlőjük Tokodon. Itt ismertem meg, és lett szintén jó barát Bözsi néni, a mama. Eleinte még kapáltunk, szüreteltünk, ám egy idő után már nem volt rá sem idő, sem erő, így egy szép napon elhatároztuk, hogy veszünk szőlőt, és saját bort készítünk. Emlékszel, Csücsök? Némi kóstolgatást követően a zöld veltelini mellett döntöttünk. Talán ötládányit vásároltunk belőle, és bepakoltuk az autóba. A szőlő kiváló minőségét mi sem jelezte jobban, hogy a ládákat erősen ellepő darazsaknak eszük ágában sem volt a kereskedésben maradni. Életemben nem láttam belőlük egyszerre ennyit, talán mindegyik szőlőszemre jutott egy fullánkos. Így hát ők is Tokodon kötöttek ki velünk együtt. Én kesztyű nélkül meg sem mertem mozdulni, de Csücsök azon véleményen volt, hogy a darázsfullánk jó hatással van az emberi szervezetre, nem kell tartani tőle. Na jó, de ennyi, kérdem én. Minél több, annál jobb, volt a válasz. Mire ledaráltuk a szőlőt, olyan dagadtak lettek az öklei, mint valami torz rajzfilmfigurának. A bor kitűnő lett, el is határoztuk, hogy a törkölyből pálinkát főzetünk. Ez szintén remek lett. Olyannyira, hogy a lepárlómester nem is akart pénzt elfogadni, csupán dézsmát kért a főzetből.
Néhány éve volt, hogy egy nap délutánján a szokásos látogatásra mentem hozzájuk a Petőfi utcába. Ria (korábban sosem láttam így) a pamlagon feküdt. Határozottan rossz érzésem támadt. Mi van veled, kérdeztem. Á, semmi komoly, csak a vesémnél valami. Három hónap múlva eltemettük. Emlékszel, Csücsök? Hányszor előztelek ki az autómmal a táti úton, amikor hazafelé kerekeztél Tokodról. Sajnos nem voltam később kellően határozott abban, hogy felemeljelek a székedből, és elvigyelek, legalább egy-egy rövid sétára. Emlékszel, Csücsök? Nagyon szeretted idézni Babits Mihály Esti kérdését: „… miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” A kérdés egyértelműen és szó szerint költői. Talán van rá valamilyen válasz, de ezt én most nem tudom. Annyit tudok csupán, hogy január 7-én felhívott Bence fiad. A kórházban már nem nyitottad ki a szemed, pedig beszéltem hozzád, mégsem néztél rám. Emlékszel, Csücsök?
A fotót Tamási Szabolcs készítette.
