Szent István államalapító tevékenysége szoros összefüggésben áll a hazai egyház megalapításával, amint ez a középkorban mindenütt jellemző, egyik a másikát feltételezi. A vármegyerendszer kiépítését –amint Fraknói Vilmos is rámutat- megelőzi az egyházszervezet kialakítása, így a szerveződő megyék legelsőbbike éppen Esztergom vármegye volt a 11. században.
Mint a Géza fejedelem által építeni kezdett castrum helyszíne és Szent István szülővárosa, az államalapítás pillanatától „locus regalis”, vagyis királyi székhely, íly módon a rendre privilegizált, tehát kiváltságolt úgynevezett szabad királyi városoknak úgyszintén a legelső példája. Rangját különösen emeli már a kezdetektől, hogy mindenkori székvárosa az esztergomi érsekeknek, Magyarország prímásainak, akik ráadásul a királykoronázások specifikusan magyar hármas követelményének egyikét is megtestesítették, amennyiben csak azt tekintették törvényes uralkodónak, akinek fejére Szent István koronáját –vagy a neki tulajdonított méltóságjelvényt- az esztergomi érsek helyezte a szent király temetkezési helyén, Székesfehérváron.
Esztergom közjogi helyzetén lényeges változást a későbbiekben csak a török hódoltság eredményezett, amikor az érsek menekülni kényszerült a hódítók elől és Nagyszombatban rendezkedett be, de leveleit, dokumentumait akkor is mindenkor Esztergom nevével datálta és az érsekség feltett szándéka volt kezdettől fogva a majdani visszatérés az ősi székhelyre. Maga a vármegye Trianon előtt a Duna mindkét partjának jelentős számú települését foglalta magába. Trianon után az átmenetinek tartott állapotban egyesítették Komárom vármegyével. Jellemző azonban, hogy az „egyelőre egyesített” Komárom-Esztergom vármegye székhelye Esztergom lett. Az így létrehozott megye három járásból és hatvankét községből állott. Két városa volt, Komárom és Esztergom, közjogi jellegét tekintve mindkettő megyei jogú város, ráadásul Esztergom jogosult volt még a „szabad királyi város” cím használatára is. Az egyesített megye székhelyén, tehát Esztergomban a két világháború között a következő megyei intézmények működtek: Alispáni Hivatal, Vármegyei Tiszti Főügyész, Tiszti Főorvos, Vármegyei Árvaszék, Szolgabírói Hivatal, Számvevőszék, Vármegyei Magyar Királyi Gazdasági Felügyelőség, Esztergom Vármegyei Királyi Tanfelügyelőség, Vármegyei Magyar Királyi Erdőfelügyelőség, Vármegyei Magyar Királyi Építészeti Hivatal, Vármegyei Magyar Királyi Gazdasági Felügyelőség, Vármegyei Magyar Királyi Népgondozó Hivatal, Vármegyei Magyar Királyi Székkapitányság.
A megyei intézményeket a kommunista hatalomátvétel után sorra elvitték a városból az új megyeszékhelyre, Tatabányára. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy maga Esztergom városa az államalapítás óta egészen 1867-ig semminemű alárendelt állapotot nem szenvedett. A tényleges rendezést az 1876. évi 20. törvény alapján hajtották végre, mikor is Esztergom „törvényességi joggal felruházott város lett”. Az 1929. évi 30. törvény eltörölte a „rendezett tanácsú város” címet és helyébe a megyei város elnevezést vezette be. Jellemző ekkor az Esztergommal kapcsolatos pozitív megkülönböztetés, amely Szent István városát a „szabad királyi megyei jogú városok” sorába iktatta. A város státusának kérdése legközelebb 1938-ban, a Szent István év alkalmából merült fel, mikor is a törvényhozás Esztergomot a „törvényhatósági jogú városok” sorába kívánta iktat, ám erre a közelgő háborús esztendők miatt nem kerülhetett sor. A város vonzáskörzetébe tartozó számos település iskoláinak felügyeletén túl említést érdemel még Esztergom közegészségügye. Már a hazai kórházak első ősét is itt találjuk, hiszen a Szent Jánosról elnevezett lovagrend Abony határrészben ispotályt tartott fenn az utasok és a betegek számára. Közkórháza Esztergomnak már a 19. században is volt, ám az igazi előrelépést az 1902-ben átadott új közkórház jelentette. Előbbit Simor János hercegprímásról, utóbbit pedig Vaszary Kolos hercegprímásról nevezték el, amely első perctől kezdve nem csupán városi igényeket elégített ki, amint teszi ezt napjainkig.
A háború befejeztét követő kommunista hatalomátvétel Esztergomot példátlan módon diszkriminálta. Megyeszékhely jellege megszűnt, helyette a három bányászközségből egyesített Tatabánya lett Komárom megye központja, kezdetben mindennemű intézményi háttér nélkül. Mi több, a város ősi nevét az ötvenes években Dózsafalvára kívánták változtatni. A megyei intézményeken túl a járási hivatalokat is elhelyezték Dorogra, a korábban Esztergomhoz tartozó, azóta várossá nyilvánított községbe. Pedig Esztergom történelmi tradícióinál fogva, művelődési és kulturális intézményeire való tekintettel, valamint az itt évente megforduló több mint egymillió turista érdeklődése alapján mondhatjuk: országosan egyedülálló állapotnak örvend, kiemelkedő helyzetben van. Hasonlóan egyedülállónak tekinthető diákváros jellegénél fogva is. Nincs az országnak egyetlen települése sem, amely ilyen létszámú állandó lakosság mellett ennyi oktatási intézményt mondhatna magáénak. Mindezek alapján joggal merülhet fel az igénye annak, hogy a keresztény nemzeti ideológiára épülő kormányzat indítványára az Országgyűlés adja végre vissza a város ősi rangját, elismertségét és megbecsültségét.
){kind=link}