A közép-kelet-európai országok ugyan már évekkel ezelőtt csatlakoztak öreg kontinensünk nagy szervezetéhez, a visegrádi négyek együttműködése mégis folytatódik. Akkoriban sokan megkérdőjelezték ez utóbbi szervezet további fenntartásának értelmét, de a politikai szükségszerűség megvédte az enyészettől. Sőt, mintha időnként új erőre kapna az immár húsz éve megalakított államcsoport. Az évforduló adta nagyobb figyelmet felhasználva kezdeményezett kerekasztal-beszélgetést az együttműködésről a Szent Adalbert Közép -és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány március hetedikén a névadóközpontban.
Az említett alapítvány 2009-ben jött létre, és lényegében egy kutatócsoportot foglal magában, melynek tagjai jogászok, politológusok, történészek és irodalomtörténészek. Fő feladatának tekinti a térségről folyó kutatások összefogását, támogatását, fontos céljának tartja ezenfelül a közép-európai tudat fejlesztését, ugyanakkor a határon túl élő magyarság sorsát is figyelemmel kíséri.
A Szovjet birodalom széthullását követően a magukra maradt közép-kelet-európai államok legfontosabb külpolitikai célként a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozást jelölték meg. Hamar felismerték, hogy egymással rivalizálva csak saját és egymás esélyeit rontják, ezért merült fel az együttműködés gondolata. A szavakat igen gyorsan tettekre váltották: Václav Havel, csehszlovák, Lech Walesa, lengyel államfő és Antall József, magyar miniszterelnök 1991. február 15-én Visegrádon aláírták azt a dokumentumot, mellyel létrejött a visegrádi hármak szervezete. Két évre rá Csehszlovákia kettévált, így innentől már visegrádi négyeknek nevezték a benne együttműködő országokat. Az összeforrottság tudatát mélyíti a kapcsolat történelmi háttere. Károly Róbert meghívására 1335 novemberében a magyar uralkodó akkori székvárosában, Visegrádon vendégeskedett Luxemburgi János, cseh és III. (Nagy) Kázmér lengyel király. A köztudatban leginkább az él, hogy Bécs árumegállító joga miatt másik nemzetközi kereskedelmi útvonalat jelöltek ki a magyar termékek számára, így azok Brünn érintésével érhették el a német területeket. Ez azonban csupán amolyan mellékszál volt a tárgyalások során, fő feladat ugyanis a cseh és lengyel uralkodó közötti hatalmi és területi viták elrendezése volt, melyben a magyar király a döntőbíró szerepét vállalta, majd miután megszületett az egyetértés, az Ausztria elleni közös fellépésre határozták el magukat.)
A történelmi elkalandozást követően térjünk most vissza a jelenbe, mégpedig a Szent Adalbert Központ Szent Szaniszlóról elnevezett fogadótermébe (talán csak véletlen egybeesés, hogy Szent Szaniszló az egykori lengyel főváros, Krakkó püspöke volt a XI. században). A kerekasztal-beszélgetést a Szent Adalbert Est keretrendezvényében hirdették meg este öt órára, de Käfer István, az alapítvány kuratóriumi elnökének köszöntő szavaira bő negyedórát várni kellett. Minden bizonnyal Erdő Péter bíboros késése okozta a csúszást, aki hamarosan csatlakozott a hallgatósághoz. Halász Iván, az alapítvány munkatársa vezette az estet. Miután köszöntötte a vendégeket és bemutatta a beszélgetés résztvevőit, három fő témakörre osztotta a közlésre szánt gondolatokat: a visegrádi négyek napjainkban, a szervezet jövőbeni céljai, feladatai, valamint a civil szervezetek szerepe az együttműködésben. Helena Bambasová, a Cseh Köztársaság, Roman Kowalski, a Lengyel Köztársaság, Peter Weiss, a Szlovák Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetei, továbbá Szesztay Ádám, a Magyar Külügyminisztérium Stratégiai Tervezési Főosztályának vezetője külön-külön, mégis egybehangzóan emelték ki az eddigi eredményeket, és hangsúlyozták a további együttműködés fontosságát. A szlovák nagykövet indoklása szerint a szervezet napjainkra „erős politikai márka” lett, míg Helena Bambasová a közös érdekekből fakadó egységes fellépés fontosságát emelte ki, háttérbe parancsolva ezzel a bilateriális kapcsolatokat (és ellentéteket).
A jövőt illetően Roman Kowalski (magyar nyelven, tolmács segítsége nélkül) a V4 Plusz elnevezésű kezdeményezés fontosságát hangsúlyozta, amelynek célja az együttműködés erősítése Belorussziával és Ukrajnával. Az egyetlen hallgatói kérdés a végén éppen azt firtatta, miért nem Romániával és a Balkán országaival fűzi szorosabbra a kapcsolatokat a szervezet. Idevágó saját megjegyzésem, hogy éppen egy lengyel politikus vetette fel 2010 nyarán, hogy Románia és Bulgária csatlakozhatna a visegrádiakhoz. A nagykövet válaszában a következőkkel érvelt: a kérdező által említett országok egy része már tagja az Európai Uniónak, a többiek az aspiránsi szakasz különböző stádiumaiban vannak, így kevésbé szorulnak külső segítségre, míg Ukrajnában és főleg Belorussziában az alapvető demokratikus intézmények is alig fejlődtek ki.
A beszélgetés harmadik része a civil szervezetek együttműködéséről szólt – kevés konkrétummal. Talán illendőségből mondtak néhány szót az egyházi törekvésekről. Meg lehet említeni ugyan a pozsonyi székhelyű, valóban sikeresen tevékenykedő Nemzetközi Visegrádi Alapot, amely főleg a diákok külföldi tanulmányait támogatja, de ez nem civil kezdeményezés, hanem azokat segítő intézmény. Szó szerint mutatott volna rá Szesztay Ádám az egyik legszebb eredményre, Sobieski János lovas szobrára Párkányban, ha addigra be nem sötétedik. Így mindenki maradt a helyén.
Azaz csupán maradt volna, de Halász Iván köszönő szavaival véget ért az est. A hallottak könnyebb emészthetőségét az epilógusként kínált kitűnő fehér- és vörösborok szolgálták.
){kind=link}