Nemrég egy szombat esti híradóban, hírértékkel olvasták be, hogy egy felmérés szerint a magyarok 23 százaléka mondta csak azt, hogy elégedett az életével, és ezzel nagyon hátul kullogunk az „elégedettségi listán”. Nagy ügy, gondoltam, ezt minden valamire való középosztályból akaratán kívül lecsúszott ember érzi Magyarországon. Ám a híradó ezt a fonalat tovább göngyölítve, hogy ezen jelenségben semmi másról nincs szó, csupán arról, hogy a magyar nép mentalitása ilyen. „Szakértők” magyarázták meg a képernyőn, hogy a magyar sírva vigad, és bevágták hozzá: kis hazánkban nagy tradíciója van a dolgok megmagyarázásának.
Posts published in “Jegyzet”
Ahogy múlik az idő, az ember élete önmagában is valamelyest történelemmé válik, egyre többet élünk meg, tapasztalunk abból a világból, ami körülvesz bennünket. Különös helyzetben vannak a mai ötvenesek, mert bár a háború után jöttek a világra, mégis harcot folytattak, döbbenetes változásokat kényszerültek át- és megélni a mögöttük álló fél évszázadban. Benne volt a Rákosi érát követő és a következményeként kirobbant ’56-os forradalom minden megtorlása, a „gulyáskommunizmus” kádári diktatúrája, az egyes társadalmi rétegek lehetetlenné tétele, negatív diszkriminációja és sorolhatnám. Ezt követték a rendszerváltoztatás reményteljes esztendei, mint később kiderült, annak minden, tapasztalatlanságból eredő tévedéseivel, hibáival együtt. Mindenesetre az 1867-es kiegyezést követő „boldog békeidők” nem ismétlődtek meg, az akkori gyarapodás, gazdagodás, amikor senkit nem érdekelt, hogy mi történik a parlamentben és az emberek sokkal inkább Mikszáth karcolatain szórakoztak, pártviszályok és parlamenti csatározások, megszorítások, fölösleges és ostoba rendelkezések sora nehezítette az elszegényedő, sok esetben a nyomorba süllyedő, megélhetési nehézségekkel küszködő honfitársaink életét, a mi életünket! Ám a várva várt és remélt szebb napok reményében a magyarság egy birka türelmével tűrte és tűri mindezt a mai napig.
„Kutya nehéz egy év volt”-summázta a miniszterelnök azt, hogy már egy évgyűrűt vetett a magyar idők fája azóta, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel, átvette az ország irányítását. Amikor azon a májusi napon pokolian hosszú és idegszaggató 3000 napos sivatagi menetelés után felhatalmazást kaptak a néptől már tudták, hogy egyből, menetből kell a frontra tüzelőállásba menni, és másodpercek sem maradnak a hatalom kiélvezésére.
Remélem, senki nem haragszik meg a megszólításért! Az EVID-et, egy kicsit én is magaménak érzem, hiszen 1998 és 2007 között sok írásom, köztük versek, novellák, esszék, útleírások, receptek és természetesen sok rajzom jelent meg nevelővárosom hetilapjában. Szívből örülök, hogy legalább ilyen formában újraindulhatott az EVID. Ömlenek köröttünk az események, mint a vörös iszap – néha legalább olyan károsak is - és van mindenre észrevételünk, megjegyzésünk, de mire megrágjuk, végig gondoljuk mondanivalónkat már újabbak történnek. Egy biztos pont. Négy éve, január 20-án jelent meg – önálló lapként az utolsó – Esztergom és Vidéke Polgári Hetilap, az Új sorozat XXII. évfolyam, 3. száma. Nagyfalusi Tibor, aki elküldte nekem ide, Zell am See-be ezt a számot, azt írta a címlap aljára: „Történelmi számot tartasz a kezedben!”
Amilyen elbűvölő olt 1990 részegítő hangulata, olyan kegyetlen volt ráébredni a felülről irányított zsákutcás tranzitus kegyetlen valóságára. Nem a mázsányi „tranzitológiai” irományt akarom szaporítani, de egy honlapon szembejött egy hír, hogy civilek május 15-én egy kegyeleti eseményen emlékeznek meg a Holocaust esztergomi áldozatairól. A megható valóság az, hogy a ferences diákok tanáraik vezetésével gondozzák a helyi izraelita temetőt. Mi viszont elbüszkélkedhetünk vele, hogy Esztergom lett volna az első magyar város, amely testvérvárosi kapcsolatot létesít egy izraeli várossal.
„ Európa színpadán mi is játszottunk”- büszkén hirdeti ezt miden helyi civis, aki a Szent Királyváros komor jelenén elbusong. A török hódoltság mintegy Atlantist nyelte el régi dicsőségünket. Ezek után a nemzetközi távlatok először Esztergom óriásának, Pázmány Péternek munkásságában észlelhetők. Az általa 1630 körül készített híres Népszövetség Tervezete, amelyben a mohamedán hódító ellen szerette volna egységbe hívni Európa keresztény uralkodóit, balsikerbe torkollott.
Az 5. századi Athénben minden polgár számára kötelező volt a politikai állásfoglalás. Nekem magamnak is mindig volt véleményem a körülöttem lévő világról, ám az elmúlt harminc esztendőben, amióta közöm van a sajtóhoz, a műfaj adta lehetőséget a legritkább esetben használtam föl arra, hogy publikussá tegyem az állásfoglalásomat. Úgy véltem, vannak erre alkalmasabb szakemberek, és egyébként is jobb, ha a suszter megmarad a kaptafánál, így leginkább a história rejtelmeiben kutakodtam, az abban megismerteket, tanultakat népszerűsítettem. Vannak azonban olyan történelmi pillanatok, amikor hosszas várakozás és szemlélődés után az ember eljut odáig, hogy egyszer csak túlcsordul a pohár, kikívánkoznak belőlünk gondolatok, eljutunk odáig, hogy a köz érdekében és szolgálatában –ha módunkban áll-, mégiscsak elmondjuk, mit is gondolunk, „mi újság a Futrinka utcában”.
(Királyvárosi kommentárok)
Ha édes hazánk és nemzetünk a lelkünkben egy katedrális, akkor Esztergom a szent királyváros a szentélye, és most mindenki meglepetten /örömmel vagy rezignáltan/ észleli, hogy a szentélyben forr a gyűlölet! Akik Esztergomban élnek, abból táplálkozott lelki erejük, hogy bár a gyűlölet viharai is tépik a várost, az”Ég Ura” mindig néz minket! Az októberi helyhatósági választások óta viszont megy a „héjjanász az avaron”, elkeseredett marcangolás folyik és bizony nem mosolyog a „Felettünkvaló”, ha lenéz a tépett lelkű városra!
Prózai módon annyi a történet, hogy a tavaszi narancslavina” őszre elakadt és az országos eredményekkel ellentétben /bár a körzeteket telitalálatra hozta a ”narancsliga”/egyéniben egy addig ismeretlen hölgy /aki bizonyos helyi kötődésekkel is rendelkezett/ gyakorlatilag ismeretlenül úgy elverte a kormánypártok helyi jelöltjét, mint a kétfenekű dobot! Bár voltak előjelek hiszen a mindent elsöprő cunamiból itt annyi sikeredett, hogy a jelölt /az őszi vesztő/ éppen hogy átbuggyant a léc fölött!
„Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat: mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet, közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos: az egyszerű dolgokat, a társaságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit valószínűleg már megszereztünk. „
Tuti gimi c. film
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
){kind=link}
Sze nt István államalapító tevékenysége szoros összefüggésben áll a hazai egyház megalapításával, amint ez a középkorban mindenütt jellemző, egyik a másikát feltételezi. A vármegyerendszer kiépítését –amint Fraknói Vilmos is rámutat- megelőzi az egyházszervezet kialakítása, így a szerveződő megyék legelsőbbike éppen Esztergom vármegye volt a 11. században.
){kind=link}